Apám jóképű férfi, volt, elismert egzisztencia, korban is megfelelt a kívánalmaknak, tíz évvel volt idősebb anyunál. Nem volt ez kis dolog, 1945-öt írtak, a hasonló korú férfiakat megtizedelte a háború. Apám is megjárta már akkor a frontot. Azt hiszem, a házasság kezdetben elbűvölte anyámat, olyan életet élhetett, amelyben szépsége teljes elismerést kapott. Ezzel lehet magyarázni, hogy az én emlékeimben, kisgyermek koromban már olyan gyermekien bízta rá magát apámra, mint hajdan nagymamára. Megkövetelte a jogait, igényelte, hogy foglalkozzon vele. Apunak ez nem volt ellenére, bár, azt hiszem, néha kicsit terhesnek találta. Mindezzel együtt szerette anyámat. Büszke volt a szépségére, de nem ez volt a legfontosabb neki. Szerette anyám egyenességét, szókimondását, ahogy váratlanul, a legkülönösebb helyzetekben fején találta a szöget. Csodálta szorgalmát. Anyu irodában dolgozott, keményen verte egész nap az írógépet és jó családi hagyományok szerint otthon sem volt tétlen soha. Sokat vállat magára. Egyetlen szórakozás széles barátnői köre volt, akik öltözködésben, férjben, gyerekekben diszkréten rivalizáltak és élvezettel hordták össze a város minden pletykáját.

Nagymama attól kezdve, hogy anyu férjhez ment, nem szólt bele az életébe. Együtt éltek az apám családjától kapott nagy házban, mert nagymamát az új rendszer úgyszólván teljesen nincstelenné tette. Apám és anyám keresete tartotta el az akkor még öttagú családot. A testvérem én utánam csak tíz év múlva született. A nagy családoknak meg van a maga előnye. Az erőviszonyok jó esetben megoszlanak, nincsenek a családtagok úgy kiszolgáltatva egymásnak és mindenki talál időt és lehetőséget saját magára. Persze nem egyenlően oszlik meg ez sem. Nálunk tagadhatatlanul apu és én élveztük a legnagyobb szabadságot, nyilván azért, mert nekünk volt erre a legnagyobb igényünk.

Apám, ha nem tanított, szinte egész napra elvonult a szobájába, nem volt szabad zavarni. Én mindig beosontam hozzá, ha senki sem látta. Ilyenkor apu, ha olyan volt a kedve, órákig mesélt nekem. Mesélt a gyermekkoráról, a szüleiről, Sárospatakról, ahol tanult. Sokat mesélt a háborúról, ahogy Beregszásznál megszökött a hadifogságból. És elmesélte nekem az egész történelmet. Csapongva, össze-vissza, ahogy eszünkbe jutott. Hallatlanul izgalmas volt, lélegzetemet visszafojtva hallgattam, rekedt volt a hangom az izgalomtól és a gyönyörűségtől, ahogy kérdezgettem. Apu igaz meséinek világa volt a legfőbb örömöm. Mindennél jobb volt, amit szerettem. Jobb az önfeledt játékoknál, a bandákba verődött nagy gyerektársaságoknál, a kalandos csavargásoknál. Nem egyszerűen csak a mesék miatt volt ilyen jó. Ez titok volt, a kettőnk titka. Elképzelhetetlen lett volna úgy, ha más is jelen van. A nagy barátságok intimitásának légkörét előlegezte meg, a későbbi nagy barátságokét, elsősorban és minden előtt Irén légkörét.

Apám mesélt, én hallgattam és kérdeztem, mégis egyenrangú felek kölcsönös műve volt ez az egymás bevételére szőtt igaz mese. Zavarba ejtően szép, könnyű és tarka indiai kelme, fel-felcsillant benne esetlen, szemérmes gyöngédségünk aranyszála. Attól volt ilyen, hogy ő mesélt és attól volt ilyen, hogy én hallgattam. Nagyon nehéz nekem őróla írni, annyira élő és jelenvaló. Amíg én vagyok, ő mindig valóság lesz. Öregséget nem ért meg, emlékeimben férfikora teljében marad örökre. Őszbe soha nem hajló barna hajjal, okos, mindent ismerő barna szemekkel. Arcának csontszerkezetét, orrának és állcsontjának lendületes vonalát a teremtés merészen és elegánsan formálta. Ahogy egy nemes csikó mozdulatai láttatják a bőr alatt a csontszerkezet és az izmok tökéletes játékát, olyan volt apám minden arcrezdülésének formai harmóniája. De ilyen volt gondolkodásának árnyalt, gyakran bravúros formaérzékenysége is. Gyönyörűség volt látni, ahogy élt a szóval. Fogalomkezelése nagyvonalú volt, merész és pontos. Félelmetes vitapartner, tanítványai rettegtek tőle és tűzbe mentek érte. Igazsága hitet teremtett a lelkekben és hirdette a forma méltóságát. Az az ember volt, aki minden szabadságharcban elsők között küzd a szó mesterien használt fegyverével, minden diktatúra elsődleges és könnyű célpontja. Az 56 utáni megtorlás kisszerű kegyetlenkedése tartását és méltóságát nem törte meg soha, derűjétől sem tudta megfosztani, de egészségét kikezdte. Epilepsziát kapott. Lelkének halhatatlan energiái felemésztették. Egész személyisége számomra mindig egy képet asszociál. Úgy élt és úgy halt meg, mint egy szép, nemes paripa.

Összefonódó sorsunk titkai néha, nem várt időben, mint egy túlvilági üzenet, fellebbentik rejtett értelmüket. Néhány évvel ezelőtt nagynéném, apám húga, megmutatta nekem jóval születésem előtt elhalt apai nagyanyám Ratkay Gizella fényképét. A századelő polgári divatja szerint öltözött, harmincas évei elején járó virágzó fiatalasszony képe, a kor divatjának megfelelően fésült, nőies, szőke konttyal. Megrendültem, szólni nem tudtam. Egyetlen gyermeke sem hasonlított rá. Arca az én arcom volt.

görgess!   mi ez?   könyv >