Az otthonomból legkönnyebben a tárgyakra emlékszem. A tárgyak jelképei voltak az életünknek. A világosra súrolt padló, a patyolat tiszta gyapjú és rongyszőnyegek, a csillogó cserépkályha, a hófehér, keményített ágynemű, a melegen fénylő sárgaréz, az egyszerű, régi bútorok. Minden, ami körülvett tiszta volt és biztonságos, volt benne némi mértéktartó gyöngédség is, de az életnek mindenek előtt szigorú rendet parancsolt. Mindennek a formája, tapintása, színe maradéktalanul igaz volt, egy szóval sem mondott többet magáról, mint amit szolgált. Nagyon sokszor éreztem azt, hogy szegényes és zsarnok, hogy gúzsba köt, hogy gátol, hogy tehetetlen vagyok vele szemben, mert ez a Rend, a világ rendje, amiben élni kell.

Az nyilvánvaló volt, hogy ezt a rendet nem családom tagjai találták ki, a parancsolat nem az apámtól, anyámtól, sőt, még nem is nagyanyámtól való volt, Ők csak végrehajtói voltak annak, amit a város, a hagyomány, végső soron egy szigorú kálvini Isten mért rájuk. Mégis, minden lázadásomnak gátat szabott, minden haragomnak szárnyát szegte, hogy szerettem őket, akik urai voltak és velem szenvedték ezt a rendet. A szemük, az arcuk, a mozdulataik bizalmat és tetszést üzentek nekem. A bizalom a legnagyobb önkényúr ezen a világon. Így egész gyermekkorom és ifjúságom családomban a lázadás és a megtérés hullámverésében telt. Mert a bizalom nemcsak a cselekvés irányát szabja meg, de szabadságot ad a kételkedésre és lázadásra is. Gyermekkorom legnagyobb ajándéka ez a szabadság volt, a kételkedés és lázadás joga, mely egész életemre melléjük állított.

Akkor, ott, abban az egyre abszurdabbá váló történelmi képtelenségben, amit az ötvenes évek hozott ránk, a „mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te”, nem a vallás elve volt, hanem a mindennapi életé. És persze hozzá társult a „gyerünk Uramisten, nézzük, mire megyünk ketten” is. Én a magam részéről az utóbbi felé hajlottam. A másik fele, a krisztusi elv észrevétlenül rakódott le bennem, szépségét és nagyszerűségét felnőtt koromban kezdtem ízlelgetni. De még ma is sorsommal szemben az első lépés mindig a lázadás, a harc. Nekem is, mint Jákóbnak az úr angyalával, mindig meg kell küzdenem vele, mielőtt kezébe teszem a fejemet. Meg kell tapasztalnom, tudnom kell, milyen az az erő az enyémhez képest, aminek odaadom magam szövetségesül.

görgess!    mi ez?     könyv >