Kettőnk barátságának ügyén a körülmények bábáskodtak. Sorsunk titokzatos alakulása mindig úgy hozta, hogy a négy gimnáziumi évet leszámítva sohasem voltunk arra ítélve, hogy minden nap egymás közelében legyünk. Életünket átfogó barátságunkban mindig ott húzódott a távollét. Nem lettünk első perctől kezdve kizárólagos barátnői egymásnak, csak egy barátnő voltunk a sok között. Együttlétünk úgy indult, mint a többi gyermekbarátság, sokat játszottunk együtt, semmi több. Ebben a korban még a barátságok helyhez kötöttek. Iskolás korom előtt az utcabeli gyerekekkel játszottuk a legkülönbözőbb játékokat, babáztunk, ickáztunk, társasjátékoztunk, barangoltunk a környéken. Iskolás koromban ez a kör kibővült az osztálytársaimmal. Irénnek ugyanígy alakult a társasága és mivel elég távol laktunk egymástól, gimnazista korunkig soha nem voltunk osztálytársak sem, így a barátnői körünk elkülönült egymástól teljesen.

Irén szelídebb és lányosabb játékokat játszott, nem bandázott és azt az egyet nem is értette soha meg, hogy miért vagyok úgy oda ezekért a durva harcokért. Egyszer nálunk voltunk, az udvaron játszottunk és kint az utcán felhangzott a jellegzetes banda-füttyjel. Én azonnal otthagytam őt és eltűntem. Emlékszem, milyen rosszul esett neki ez, nagymama is teljesen fel volt háborodva a modortalanságomért. Utólag én is szégyelltem magam, bántott, hogy Irén megharagudott rám, és főleg az, hogy meg sem tudtam neki magyarázni, miért mentem el. Nagy szerencse, hogy sem Irén, sem én nem voltunk haragtartók és egymásra meg különösen nem sokáig haragudtunk. Meg sem próbáltam megmagyarázni, hogy minden keserű csalódás, konfliktusok sora ellenére is azért ragaszkodom körömszakadtáig ehhez a vásott kis csapathoz, mert az élet ott zajlik, minden fontos dolog ott történt meg velem akkoriban.

Nagyon jó volt, hogy Irénnek soha nem kellett semmit megmagyarázni. Önérzetes és nagyvonalú volt. El tudott fogadni olyannak, amilyen voltam. Emlékszem, már akkor is, mint később annyiszor, milyen hálássá tett engem ez a nagyvonalúság, titokban, magamban meghatódtam és végtelen megbánást éreztem, kicsinek és szerencsétlennek láttam magamat hozzá képest. Ha megharagudtunk egymásra, ő mindig helyzeti előnyben volt, mert meg tudta őrizni a higgadtságát én viszont hirtelen haragú voltam, hatalmába kerített és mindent háttérbe szorított bennem az indulat. Ő egy szó nélkül, megvetően végigmért és otthagyott, én meg nem akartam mást, csak minél gyorsabban vérig sérteni.

Érdekes, hogy olyankor minden másra vak lett az agyam, megbénult bennem a körültekintés, a leleményesség, de a sértésre percre kész voltam. Teljes vértezetben pattant ki belőlem pontosan az, ami elevenbe vágott és pontosan úgy, ahogy a legjobban megsebzett másokat. Nagy adomány és nagy veszély forrása, ha az ember megszületése másodpercében képes szóba formálni a pillanatot. Sok keserű fájdalmat hozott ez nekem, mert hamar elmúlt az indulat bennem, teljesen világossá vált saját alávalóságom, de a kimondott szót már nem lehetett visszavonni. Néha sokáig vállalnom és viselnem kellett olyan haragot, amelybe jó lelkiismeretem ellenére kerültem bele, és amiből rátarti természetem nem engedett szabadulni.

Persze Irént is ugyanilyen helyzetbe hozta gyilkos hidegvére, de őbenne több volt a nagyvonalúság és könnyebben ki tudott kerülni a fejére vont parázs alól. Hogy barátságunk átvészelte ezeket a buktatókat, az nagyrészt neki volt köszönhető, és én nem mondtam ugyan, de végtelenül hálás voltam érte. Elvileg sok konfliktus forrása lehetett volna közöttünk, vagy barátságunk teljes kiapadását hozhatta volna az a tény, hogy mindkettőnknek meg voltak a maga viszonyai, társasága, érdekeltségi köre, amelyek önmagukban, egymás nélkül is betöltötték az életünket. Hogy miért nem így lett mégsem, arra nincs magyarázat. Nem voltunk rászorulva egymásra, barátságunk önkéntes volt és szabad. Soha nem akartuk kisajátítani egymást. Volt, hogy több hónapig nem mentem felé sem, ő sem keresett engem, mégis, amikor újra találkoztunk, ott folytattuk, ahol abbahagytuk.

Barátságunk egyszerre volt intim és szemérmes. Együttes élményeink megismételhetetlenül csak kettőnkre vonatkoztak, csak együtt voltak megélhetőek. Olyan mélységeket érintettek meg, amit nem lett volna bátorságom szavakba foglalni soha. Ő volt képes csak egyedül a csodára, megfoghatatlan szellemek öltöttek alakot általa. Szóval ki nem fejezhető titkaim légnemű anyagát magába szívta és sűrűn, képlékenyen, megformálhatóan adta a kezembe. Titkok kötöttek minket össze és valami ösztönös tapintat íratlan törvényei kormányozták kapcsolatunkat. Egyikünk sem kereste soha magától a másik saját, külön társasági körét, idegennek és betolakodónak éreztük magunkat, semmi keresnivalónk nem lett volna ott. Saját világunkat úgy tudtuk maradéktalanul megosztani egymással, hogy annak részleteit nem kellett feltárnunk egymás előtt.

Iskolai és utcabeli barátságaim, a bandák, mind-mind a körülmények hatalma alatt jöttek létre, mint ahogy Irénnek is a sajátjai. Mindkettőnk számára egyetlen önkéntes és magunk teremtette barátság volt a mienk. Mégis, messze vittek el a vágyaink, csak egymással nem értük volna be soha. Ez a távolság határozta meg egész életünkre kettőnk kapcsolatát, ez volt az, amit Irén mindenre kinyíló vágyai egyedül el tudtak fogadni és ez volt, amire én mindig vágytam. Az örökös földrajzi távolság másodlagos szerepet játszott, megtestesítette és kifejezte barátságunk lényegét, a sors hajtott fejet benne akaratunk előtt és őrzött meg minket egymásnak.

Barátságunk rendhagyó volt, eltért a másokétól. Ez gyermekkorban még nem volt szembetűnő és mi sem tudtunk róla nagyon sokáig. Csak közös életünk utolsó pár évében vált tudatossá közöttünk, akkor jöttünk rá, hogy kivételes, nagy adományt tartunk a kezünkben a gyermekkor óta. Csak amikor már sokasodtak körülöttünk a veszteségek, már csak mi maradtunk meg egymásnak dacolni az ifjúság hitével, egymásba kapaszkodni, vigasztalást nyújtani. Hálát adok a sorsnak, hogy együtt megélhettük még ezt a felismerést.

görgess!   mi ez?    könyv >