Gyerekkorunkban az életet nem így képzeltük el, a jövő arca barátságos volt és bíztató. Még ma is emlékszem az első elbizonytalanodásra, arra a napra, ami megidézte nekünk a felnőttkor képét. Valamikor a kezdetek idején egy forró nyárvégi napon történt. Az évnek ezt az időszakát ma sem szeretem, unatkozóvá és türelmetlenné tesz. Ilyenkor mindig nagy a forróság. Nem olyan eleven és égető, mint júliusban, hanem fülledt, lemondó, átjárhatatlan, mint aki a vég eljövetelét érzi, retteg tőle, de már kívánja is. A levegő áporodott, mozdulatlan pára, tehetetlen önmagával. Csak Észak felé figyel, onnan várja végzetes vendégét, akiről tudja, hogy egyszerre tör majd rá és semmisíti meg, de nem tudja, hogy mikor. Túlélte már önmagát, de még őrzi méltóságát, azt akarja, hogy elvégezzen mindent magával, ne legyen rajta semmi keresnivaló. Augusztus végén betör a hideg, átgázol a természeten és az esős napok múltával úgy tűnik el a nyár, mintha sohasem lett volna. Egy reggel arra ébredünk, hogy ősz van. Minden évszak elmúlik a másikban, de ez az elmúlás észrevétlen, beleolvad a természet idejének végtelen folyamatába. Csak a nyár, az hal meg olyan látványosan és fenségesen, mint egy királynő, a szerelem és hatalom romjain magával betelt Kleopátra. Nekem az új év mindig ilyenkor kezdődik. Először meg kell halni ahhoz, hogy újjászülessünk.

Egy ilyen augusztus végi nap volt az is. Fojtogatott a hőség, Irénéknél az egész család délután kiment a strandra. Mi Irénnel nem szerettük a strandot. Felnőtt szórakozás volt, tömeges öröm. Félig fürdés, félig vurstli. Nem jártunk ki,csak ősszel és tavasszal, amikor nagyon kevesen voltak, a levegő csípős, a víz kellemesen meleg. Nyakig ültünk benne és minden olyan volt, mint vakációban az iskola. Most is ketten maradtunk otthon. A kertre boruló árnyék nem enyhítette a hőséget, csak még jobban beszorította, csíptek a szúnyogok, saját izzadt bőrünk is szúrt. Bágyadtan hevertünk a teljesen besötétített szobában, ott volt még a legjobb. Árnyékban voltak a bútorok és a besötétítő függöny résein át kis fényes tűk hatoltak be, élesen megvilágítva egy-egy pici részletet. A megszokott környezet valószerűtlen volt, idegen és sejtelmes. A szellemek talán nem éjszaka járnak, hanem fulladt nyári délután, néma csendben, elsötétített szobában.

Szomorú és kísértet lakta volt az egész kihalt ház. Talán azért mentünk át a nagymama szobájába kutatni, hogy elriasszuk születő félelmünket. Eleinte félénken, majd egyre nagyobb kíváncsisággal nyitogattuk a szekrényeket, raktuk ki a fiókok tartalmát. Sokasodtak a tárgyak körülöttünk, a csipkés toalettek, legyezők, nagyszélű tüllkalapok, emlékkönyv, bibliában lepréselt virág. A múlt kínálta magát, és ahogy egyre jobban elmerültünk benne, körül vett és betemetett minket. Az izgalom alábbhagyott bennünk, eluralkodott felettünk a tárgyak hangulata, a merengő, furcsa fájdalom. Egyetlen tárgyhoz nem fűzött minket emlék, mégis minden olyan ismerős volt, mintha a sajátunk lett volna. Megérintett minket az élet idejét meghaladó emlékezet. Nem ismertük a felnőtteket. A múltjuk csukott ajtók mögötti suttogás volt, lelakatolt öreg láda, kulcsra zárt fájdalom. Önmaguk elnémítása volt az ár, amit a sorsnak fizettek napról napra szent gyanútlanságunkért. Szaiszi fátyollal takarták el szemünk elől múltjukat, az emberi lét feloldhatatlan fájdalmát, saját jövendőnket. Eltökélt őrizettel vigyázták tekintetünket, nehogy megpillantsuk az eljövendő dolgok istennőjének arcát, nehogy elfeledjük általa örökre a nevetést.

Ott, az ódon bútorokkal zsúfolt szobában, a nyár haldokló csöndjében, a nagymama tovatűnt ifjúságának életre kelt emlékei között most hirtelen áttetsző lett a félhomály fátyla, némán és mozdulatlanul testet öltött mögötte valaki. Az arcát nem engedte látni, de tekintete rajtunk volt, egész valónkon ott éreztük jelenlétének súlyát. Mozdulatlanná tett minket a döbbenet, elnehezültünk, mint az ólom, földhöz szegezve, tehetetlenül. A testetlen lény közelségében elszabadultak az árnyak és már minden megtörténhetett. Kiszorult a szobából, az udvarra, az utcára, az emberek világába került az édes tudatlanság és mi a tudás és nem tudás lebegésében a homály birodalmának vendégei voltunk.

A szemérmes alsószoknyák és kacér csipkeblúzok néhai tulajdonosa jött el tárgyai közé, a valaha volt fiatalasszony, aki már rég halott. Az élő nagymama kísértő szelleme ült a homályban, aki gyermek volt, fiatal lány, gyermekeit világra hozó anya is egyszerre és mégsem evilági. Minden, ami az emberi élet hanyatlásának stációiban elpusztult belőle, most visszatért és néma szemlét tartott. Mi akkor már biztosan tudtuk, hogy egyszer újra eljön és magával viszi mindazt, ami még itt maradt. Ha akkor hív minket, talán vele is megyünk. Szép lett volna titokzatosan eltűnni, hogy nyomunkra se leljen senki. De akik lehetetlent nem ismerve vigyázták jövőnk épségének képét, jártasak voltak az árnyékok birodalmában és talán oda is utánunk jöttek volna kiváltani minket. Az élet egyik kezével elriaszt magától, a másikkal élni kényszerít. Ott is a kezét nyújtotta. Az árnyék eltűnt. Nekünk csak megmutatta magát, nem a mi nyomainkon járt, nem mi kellettünk neki.

Az élet az emberi valóság legtermészetesebb érzését, a szégyent adta. Lassan mozdulni kezdtünk, bűntudattal raktuk a helyére vissza nagymama nem a mi szemünknek szánt, féltve őrzött kincseit. Minden áruló nyomot eltűntettünk. Magunk mögött hagytuk a homályt, megkönnyebbülten mentünk ki a kertbe, a kézzel fogható tárgyak valóságába, a lassan lenyugvó nap fényébe. Elfelejteni az előbbi órát, az elmúlás szellemétől kapott haladékot örök életként élni tovább.

post1     mi ez?     könyv >