Irén talpraesett kis lény volt, akiben jól egyesült a gyakorlatiság és a képzelőerő. Fantáziája soha nem rugaszkodott el teljesen az élettől, nem hagyta cserben a valóságot, hanem szokatlan, rá jellemző kihívást adott neki, amire a világ mindig a megszokottól eltérően válaszolt. Ezt ő rajongó szívvel csodaként élte meg és vele ez mindig csoda is volt. A társasága feloldódást, a körülmények egyhangúságától való elszakadást és biztonságot jelentett egyszerre. Ezért mindenki szívesen kereste a barátságát. Mások számára is fantáziát és izgalmat tudott vinni a játékba, úgy, hogy közben kiélvezték benne a valóság minden ízét.

Rendkívül népszerű volt abban a körben, ahol élt. Társaságának stílusa és egyéni légköre vonzotta az embereket. Amikor én megismertem már meghatározott baráti kör tartozott hozzá, öt-hat gyerekből álló szabályszerű „udvara” volt, aminek ő volt a központja, a lelke, nélküle nem volt igazi a játék. Exkluzív kis társaság volt ez, az összeszokott emberek saját, külön nyelvét beszélte, szokások rendszere tette hangsúlyossá és eredetivé ezt az összetartozást. Emlékszem, milyen elragadtatással és irigységgel néztem eleinte játékaikat! Apró részleteiben is finoman kidolgozott, érdekes játékokat játszottak. Egész babaházak voltak gazdagon berendezve, igazi kis konyhával, tűzhellyel, rengeteg edénnyel, apró gyógyszeres üvegekben lekötött, magvakból készített kicsi befőttekkel. Nagymama lelkesen és élvezettel varrta a babaruhákat, igazi kis kardigánt kötött a babának, párnát és kis paplant készített lehúzható ágyneművel. Játszottak befőzést, nagymosást, esküvőt és családi perpatvart. Mégis a legizgalmasabb játékuk a színház volt.

A baráti kör állandó társulatként állt rendelkezésre és tavasztól őszig mindig új darabokkal készültek. Ebben a játékban szinte az egész család részt vett. Kiválasztották a darabokat, rendszerint egy mesét, közösen dramatizálták Irénke néni lelkes és szenvedélyes közreműködésével. Kigondolták hozzá a jelmezeket, amiket nagymama varrt meg. Ilyenkor, könyörgő rábeszélésre, kölcsön adta hozzá még ruhatára féltve őrzött, szépséges darabjait is. Irén nem játszott feltétlenül főszerepet, de mindig ő rendezte az előadást. A próbák zárt körben, titkosan zajlottak, Irénke néni volt csak beavatva.

Irénnek sok vitája volt az anyjával, aki teljesen beleélte magát a dologba és gyakran beleszólt a rendezésbe is. Irén igyekezett közreműködését a technikai feltételek biztosítására korlátozni. Irénke néni végül szűkre szabott feladataival is megelégedett, nagy öröme telt a színpad, a függöny és a díszletek kigondolásában és elkészítésében. Előadás előtt meghívókat írtak és küldtek el a szereplők szüleinek és az ismerős családoknak. A nagy eseményt megelőző napon lázas készülődés és kapkodás volt az egész házban, az utolsó simítások boldog izgalma töltött el mindenkit. A bemutató előtti éjszakán Irén már aludni sem tudott, amikor csöndes lett a ház, ó még kilopakodott, hogy ellenőrizze a díszleteket és a jelmezeket. Kiment az udvarra is kémlelni az eget, nehogy rossz idő legyen.

Az előadás az udvaron zajlott. A színpad állandóan készen állt, két földig hajló, árnyas fa között. Az ágakat a nézőtér felőli oldalon Jenő bácsi mindig megmetszette, hogy a színpad jól látható legyen. A két fatörzsre volt erősítve a függönyt tartó drót, előtte a nézőtér, minden szék, ami csak a házban volt. Az előadást minden meghívott komolyan vette, mert Irénke néni széles baráti társaságától ezt elvárta. Sokan összejöttek az eseményre. A gyerekek hátsó szobájában volt az öltöző, aminek külön kijárata nyílt az üvegezett folyosón át az udvarra. A színpadtól az öltöző ajtajáig spárga kifeszített lepedők takarták el a nézők szeme elől a színészek jövés-menését. Az előadás gördülékenyen folyt, a sok próba alatt minden szereplő jól megismerte már szerepbeli helyzetét. Ötletes jelmezekben, bájos esetlenséggel játszottak. Irén mindig kiemelkedően jó volt, vitte magával az egész előadást. Sziporkázó humora mindenkit megnevettetett és igazi megrendülést is tudott okozni. A darab végén őszinte lelkesedéssel tapsolt a közönség.

Ezek az előadások Irénék körében valóságos társadalmi eseménnyé váltak. Én nem szerepeltem egyik darabban sem, bár egyszer én dramatizáltam nekik a Rózsa és Ibolya című népmesét és a magam baráti körében megpróbálkoztunk a színrevitelével is, jóval szerényebb sikerrel, mint Irénék. Az ő előadásaikat mindig pártolólag figyelemmel kísértem, együtt izgultam Irénnel és a bemutatón ott ültem a nézőtér első sorában. Mégis, hiába kért Irén, nem szerepeltem. Nem azért, mintha félénk lettem volna, szerettem szerepelni, de ez a különállás a mi kettőnk ösztönösen kialakult, íratlan normáinak része volt. Mindig tiszteletben tartottuk egymás külön baráti körét és nem igyekeztünk benne szerepet játszani. Különben is, Irén társasága eléggé zárt és arisztokratikus közösség volt ahhoz képest, amit én megszoktam.

Büszkék voltak elkülönültségükre és egész magatartásukban volt egy csipetnyi felsőbbrendűség, ami egyedül csak Irénben nem volt meg.  Annyira kívánatos volt az ő társasága, hogy büszkék voltak erre a barátai és féltékenyen őrizték különállásukat. Rang volt közéjük bekerülni. Én meg sem próbáltam. Idegenül mozogtam közöttük, ki is néztek maguk közül, Irénnel mi ketten külön együttest képeztünk és megjelenésem féltékenységet váltott ki az ő „udvarában”. Ő csak nevetett ezen, kedvem ellenére nem szorgalmazta a közeledést, tiszteletben tartotta magatartásomat, de el tudta velük fogadtatni azt a tényt, hogy nekünk kettőnknek más világunk van.

görgess!   mi ez?    könyv >