Én nagycsaládban nőttem fel, három generáció élt együtt benne. Az apám és az anyám volt a derékhad, ők egész nap dolgoztak, anyám különösen, nyolc órát volt távol egy irodában. Apámnak, tanár lévén több volt a szabad ideje, de több a munkája is. A nap nagy részét nagymamával töltöttem. Velünk élt nagymama húga, Bazsika is. Ő soha nem ment férjhez, nem volt saját családja, valami furcsa szellemi visszamaradottságban született és élte le egész csendes életét. Ártalmatlan volt és igényei megrekedtek az anyagi lét szintjén.

Amikor nagyanyám édesanyja meghalt, viszonylag fiatalon, szívbetegségben, két asszonyi gondoskodásra szoruló gyermek maradt utána öt nagykorú gyermeke mellett. Az egyik Bazsika volt, aki egész életére így maradt, a másik legkisebb öccsük, egy elkésve született kétéves kisfiú. Nagymama maradt az egyetlen nő a családban, a többi négy testvér mind férfi. Ő vette át anyja szerepét. Nem sokáig tartott ez e helyzet. Dédapámnak már felesége életében kedvese volt Csörsz Eszter, a szép és veszedelmes özvegyasszony, az én dédanyám. Bizony, nem tévedés, ő nemcsak a későbbi házasság jogán, de vér szerint is dédanyám volt. Amikor meghalt nagymama édesanyja, Csörsz Eszter azonnal megjelent dédapám családjában és átvette az irányítást. Nagyanyámnak férjhez kellett menni, ha tetszett, ha nem, kinézték már saját családjából. Volt kérője, de ahhoz nem volt szíve, hogy testvéreit mostohára hagyja. Így fogadta férjéül Csörsz Eszter legidősebb fiát. Nagyapám szép férfi volt, tanult ember és otthont adott nagymama testvéreinek, a legkisebb öcs, Laci bácsi apjaként szerette egész életében. Nagymamának nem volt más választása. Csörsz Eszter betartotta az illemet, csak fia esküvője után ment hozzá nászurához. Félelmetes asszony volt. Még azt is elintézte, hogy férje egyetlen, még otthon levő legényember fiát összeházasítsa saját, korban hozzá illő lányával. Nagymamának immár az anyósa anyja lett, saját apja meg valahol apósa is, a bátyja sógora és sógornője a testvére.

Máig sem tudom, Csörsz Esztert mi mozgatta ilyen hatalmas energiával a két család sorsának összeszövésében? A régi kedvese iránti szenvedély-e vagy az életösztön? Talán az az egyszerű körülmény, hogy ő sokat adott a formákra. Soha nem tudta magával könnyen elintézni, hogy egy családos ember kedvese lett, de még így is kellett neki a dédapám. Amikor özvegyen maradt Tóth Sámuel, ő mindent tisztára akart mosni, vérét ültetni bele ebbe az idegen, számára sokáig tiltott családba. A vérségi kötelék bilincseivel láncolta magához dédapámat, ha már a sors nem engedte meg számukra a közös családot. Uralkodó természete megkövetelte, hogy megbüntesse a körülményeket, amelyek sokáig mellékútra kényszerítették az életét. Az idegen asszony gyermekeiről ő akart gondoskodni a maga módján. A sors szerepét kívánta és azzal áltatta magát, hogy ez sikerült neki. Nem a két család megbékélését kereste ő, amikor fiát és lányát beházasította férje családjába, hisz ezt a békességet később rajta kívül senki nem veszélyeztette. Ennek ellenére mégis a megbékélés és a bizalom szálai fűzték össze a két családot. Csörsz Eszter csak eszköze lett a sorsnak és nem ura. Az élet erősebb volt, ment a maga útján, félresöpörte dédanyámnak azt a vágyát, hogy saját uralma alatt egyesítse a két családot.

(Csörsz Eszter a kép jobb szélén)

Én még ismertem őt, úgy nyolc éves lehettem, amikor meghalt. Még akkor is szép volt, még öregen is nő és nagyon hiú. Nem engedte, hogy dédanyának szólítsam, nem volt szabad öregíteni, nagymamának kellett hívni, de ő saját magát legszívesebben leánynevén Csörsz Eszternek mondta. Ízesen válogatta a szót, méltósággal: "Gyere ide kis virágom, ad ám neked Csörsz Eszter arany almát, csengő diót!" - így hívogatott engem kicsi koromban, szép szóval, megkülönböztetett gyöngédséggel. Ez a megkülönböztetés egy kicsit a véréből való gyermeknek szólt, egy kicsit politika volt. Veszedelmesen tudott játszani a körébe tartozók érzelmeivel. Feszültségeket hordozott és vihart kavart. Egyetlen gyermeke családjában nem tudott megmaradni, saját lánya nem jött ki vele. Szoboszlón élő fiának házában lakott, valami vagyoni összefonódás tartotta ott és csak a jó ég tudja, a menyével hogy jött ki. Néha azért édesgetett engem, hogy őket bosszantsa, máskor meg azért, hogy nagyanyámtól húzza el a szívem. De ha ketten voltunk egyedül, akkor is jó volt hozzám.

Nagyon szerette a Bibliát hangosan felolvasni, és más nem hallgatta, csak én. Sokat panaszkodott ezért számtalan unokájára, főleg szoboszlói fiának gyermekeire: „Te jó értelmű vagy, de azok csak a klozetról ismernek könyvpapírt.” Sajátos, élet közeli bölcsességgel olvasta a Bibliát, annak profán, emberi összefüggéseire ő nyitotta rá a szemem. Nagyon tetszett nekem, amiket mondott: „Az a Jákób, fiam, az is többet ért két pénznél, mégis, mire volt képes egy asszonyért! Pedig vót neki ezer. A férfi mind ilyen. Csak akit nehezen kapnak meg, az kell nekik.” Így oktatott engem az életre. Bibliaolvasását mindig megfűszerezte saját életbölcsességével. Talán csak magának mondogatta el, de jó volt neki, hogy valaki meghallgatja. Több mint kilencven évet élt meg, de soha nem adta meg magát. Élete utolsó percéig vágott az agya, éles volt a nyelve, fölénye mindenkit legyűrt. Halálos ágyán is tartottak tőle és kénye-kedve szerint irányított. Veszedelmes, uralkodó természete mondta ki a legutolsó szót is. Nem szerette nagymamát, az sem őt. Lehet, hogy valamikor a múltban a gyűlölet lángjai csapkodták ezt az ellenérzést, az én időmben már csak hamuja volt a régi lángnak, az állandó, csendes ellenszenv. Mindkét ember a maga módján reagált egymásra, nagymama némaságban, dédanyám velős és gyilkos humorú összegzésekkel. Sokszor mondta nekem: "Te az én fajtám vagy, hiába dógozzák meg az irhádat Tóth Mariska deszkáján."

görgess!   mi ez?    könyv >