Irénnek nagy tekintélye volt a vele egykorú és nála idősebb gyerekek között, de így volt ez a felnőttek esetében is. Jó fellépésű, bátor és beszédes, minden felnőttet levett a lábáról, anélkül, hogy behízelgő lett volna. Nagy mestere volt annak, hogy a barátai szüleit rábeszélje valamire, vagy elsimítson szülők és gyermekek között konfliktusokat. Egész életében mindenkivel szót értett, mert meg volt az a rendkívüli adottsága, hogy azonnal rátalált a vele szemben álló ember hullámhosszára, még a még a hangját, sajátos hangsúlyait és hangszínét is átvette, kitapintotta mindenkiben a neki tetsző jó tulajdonságokat és huncut iróniával arra játszott, azt élesztgette, azt növelte nagyra a beszélgetés folyamán. Látszott rajta, hogy nem kiszámítottan teszi, csak öntudatlan okossággal és az emberekben, akik vele beszéltek az a meggyőződés alakult ki saját magukról, hogy Ők érdekesek és kedvesek és ott, abban a percben tényleg azzá is váltak.

Az emberekkel való kapcsolatban az a nagyszerű, hogy megkóstoljuk benne az ajándékozás örömét. Mindenki adni akar a másiknak valamit, ha azt várja, hogy jó szívvel legyenek iránta. A legtöbb ember magából akar adni, saját magát teszi vonzóvá és kellemessé, és ha ezt jól tudja csinálni, akkor tényleg ad is valamit, amiért megkedvelik. Az a különös képessége csak Irénnek volt, hogy nem magát adta, hanem az emberek általa maguktól kaptak valamit, és ha csak egy percre is, de derűsen és jó szívvel nézhették magukat. Később is, felnőtt korunkban sokszor elnéztem Irént, ahogy végtelen türelemmel és pajkos, incselkedő jókedvvel csalogatta ki odújukból a legelvadultabb mogorva öregembereket, a legintrikusabb veszedelmes vén boszorkányokat, hogy bűvölte őket, és azok hogy nyíltak meg és alakultak át a keze alatt. Irénnek gyakran egy órába telt, amíg a főtéren a templomtól a Bethlen utca sarkáig tartó rövid úton végigment. Mindenki megállította, mindenki éhes volt arra, hogy legyen magához egy jó szava. Türelemmel és élvezettel beszélgetett mindenkivel.

Csak a nagyképűséget és a képmutatást nem szerette. Ilyenkor is barátságos tudott maradni, de iróniája csipkelődő lett és pillanatok alatt elhárította a tolakodókat. Született, ösztönös színésznő volt, a szó minőségi értelmében. Ez volt élete legfőbb szenvedélye és mozgató rugója. Ezerarcú átváltozásai, elbűvölő, kacagtató és megrendítő mimikái mind azt szolgálták, hogy az emberek nevessenek vagy megrendüljenek magukon, de mindenféleképpen egy lélegzetnyi időre levessék magukról a lélek terheit és fentről, a játék magasságából vessenek rá egy pillantást. A játék közös élménnyé vált, de ő volt benne a játékmester. Nem mondom azt, hogy művész volt, mert a művészet minden lépésében tudatosan megcsinált dolog. Ő lelke titkait önmaga alaptermészeteként élte meg, rábízta magát minden cselekedetében. Ő tényleg varázsló volt.

A siker, az ilyenkor észrevehető átváltozás volt Irén éltető energiája. Lelke a világból táplálkozott, a csodát hívta életre benne napról napra. Nagyon sokan keresték a társaságát, csüggtek a szaván és az volt a látszat, hogy nekik van szükségük Irénre, pedig pont fordítva volt. Irénnek kellettek az emberek, a rajtuk ejtett bűvöletet úgy kereste, mint lepke a nektárt. Mindenki, aki csak egy kicsit is közel állt hozzá, nagyon sokat kapott, tőle, pedig ő személy szerint - talán a gyerekeit kivéve - nem akart adni. Neki az emberek színességükben, sokféleségükben, a variációk végtelen távlataiban kellettek, saját maga miatt, a szent dolgoknak abban a bizonyosságában, hogy ez nekik is jó. A Gondviselés kifürkészhetetlen akaratából küldetése volt ez a szenvedély, amely az emberi élet korlátait nem nézve, az öröklét tudatával szórta szét magát a lelkekben. Életének ideje az öröklét volt, vagyis az ifjúság. Amikor ő elment, számomra akkor vált bizonyossá, hogy vége a fiatalságunknak.

Akinek minden ember kell, az magányosságra ítéltetett. Irén tudatának fenekén végzetként vergődött ez a gondolat, fekete madara ott keringett örökké a feje fölött. Rettegett tőle, pedig életének minden percében, gyermekkorunk óta ezt élte, ehhez vonzódott. Nem tudott volna soha egy emberé lenni. Egy beteljesült szerelemben, harmonikus családi életben megfulladt volna. Ő lélekben mindig, minden kapcsolatában szabad volt. Mindenkivel szemben vállalta ezt a szabadságot, csak akiket szeretett, azokkal kapcsolatban zavarta, lelkiismerete megkívánta volna a teljes odaadást. Ilyenkor saját magát úgy békítette meg, hogy túlteljesített azokban a dolgokban, aminek ura volt. Ő volt a legragaszkodóbb barátnő, gyermekeiről kínos figyelemmel gondoskodott, agyon babusgatta őket, szüleit erőn felül kiszolgálta. Saját magát nem kímélve bátran szembeszállt, önpusztító harcot vívott végzete sötét madarával. Bármennyire fáj, azt kell mondanom, hogy ő győzött. Nem mondott le a varázslat hatalmáról soha, mégsem alázta meg az élet. Elnyerte az utolsó pillanat idejének kegyelmét.

görgess!    mi ez?    könyv >