Mióta Irén elment abban a tevékeny, csodaváró adventi izgalomban, hirtelen, felfoghatatlan tényként, a végleges szörnyű örökkévalóságával, lám, már három hónap telt el. Csak egyszer álmodtam vele azóta. Otthon, Szoboszlón voltam, a Szilfákalján sétáltam húsz éve nem látott osztálytársunkkal, Dévai Katival, s valahol a Vadászkürt tájékán jártunk, amikor Irén elment mellettünk. Senkire nem figyelve nézett maga elé, bő, fekete kabátban volt, nyakában könnyű muszlin sál, az más színű, nem fekete. Haját félig elfedte valami jellegzetes, egy frivol sapka, vagy kicsi kalap, kacér és játékos, amilyet ő szeretett. Az arcát nem mutatta meg nekem.

Lázas izgalommal markoltam Kati karjába, suttogni mertem csak: „Látod, amit én látok?” Nem, Kati nem látott semmit. Hirtelen ébredtem fel, utolsó álombéli gondolatom az a boldog felismerés volt, hogy Irén csak nekem öltözött fel és nekem sétált el ott szórakozottan, gondolataiba merülve az álomban lengő Szilfákalján, és az a tengermély fájdalom, hogy a szemét már örökre megvonta szememtől, mindent elvégzett magában és nem jönne vissza, ha tehetné sem, soha többé.

Találkozások

Irén szerette a  szépen megírt, hosszú leveleket. Akkor is írtunk mindig egymásnak, amikor éjszakánként költséget nem kímélve, órákat beszéltünk telefonon. Jó és otthonos volt a telefon intim közelsége, de az írást nem pótolta. A levél a mi egymásnak megteremtett világunk folytatódó regénye volt, stílust és arányt, formát talált a látható és nem látható valóság, a képzelet és játék szűk mezsgyéjén. Az egyetlen ajándék, amivel vigasztalást tudtunk adni egymásnak. Az írás nekünk sosem volt közlés. Az írás magatartás volt.

Ötvenkét levelem van tőle. Én a magaméból alig harmincat tudtam visszaszerezni. A4-es méretben 5, 10, 16 oldalas levelek, huszonnyolc év termése. Nagyon becses örökség. Minden, ami kettőnkből maradt. De a történet, ami megírásra vár, nem huszonnyolc éve, sokkal korábban kezdődött. A végtelenből indult, mert együtt megélt gyermekkorunk is csak folytatás volt, és a végtelenbe vezet, mert Irén ott várja ezt az utolsó neki írt történetet, amivel még adós vagyok.

A hely, ahol a történet kezdődött és végig történt, Szoboszló, a Hortobágy és a debreceni határ szélén elterülő nagy mezőváros, ahol az én apám, az ő apja, az apánk apái, ki tudja hány generáción át mindig is éltek. A föld, amelyből vétettünk, esőben kerékagyat elnyelő, ragadós sártenger, a cipőnk is beleszakadt néha. Nyáron selymes, lágy por, mint a púder, mezítlábas lábujjaink között meleg forrásként bugyogott fel. Én tizennyolc évesen végleg eljöttem onnan, Irén ott maradt haláláig, mégis minden történés ott vette kezdetét, minden titkunk eredője és őrzője ez a hely maradt, egész magunknak megteremtett világunk ide szállt vissza. Izráel nekünk ez a föld. Szabadságunk határait szabta meg, minden örömünknek ő adott jó ízt, minden balsorsunk kezdete volt, minden nyomorúság őbelőle táplálkozott.

Minden évben kétszer, amikor fordulnak a csillagok, tavasz jön, vagy tartogatja már az idő az elmúlás ígéretét, emlékek kelnek és szomorú izgatottság támad bennem. A múlt jelentéktelen kis epizódjai fakasztanak fájdalmakat, megmagyarázhatatlan jelentősége lesz az időnek, úgy gondolok az elmúlt évek minden percére, mint elveszett lehetőségekre. Marokra fogja mellemben a levegőt az a kínzó nyugtalanság, amely előérzete a percnek, amelyben majd egyszer összecsapnak a lélek lüktetéséi és az éter hullámai, kioltják egymást, és mint egy véglegesen exponált kép, megállnak bennem örökre a csillagok.

Tudom, hogy ilyenkor haza kell menni, vissza mindenek eredetéhez, arra a helyre, amelynek szárnyai alatt a világra jöttem. Bár az emberi közösség, amely ránk terjesztette az oltalmazó szárnyakat, már csak a tudatomban él, a zsigereimben érzékelem, de a tárgyi világ még állhatatosan őrzi emlékeit, a templomtorony és a ragadós sár hűségesebb szülő, mint a temetőbe költözött. Amikor elindulok a vonattal kelet felé, az a mániás izgalom kerít hatalmába, ami Bulgakov bomlott elméjű hősét teliholdkor, amikor valami ismeretlen erő vonja magával az Arbat mellékutcájába, minden megesett csoda és borzalom titokzatos eredetéhez. Haza kell mennem, mert a múltra már vastagon rárakódott az idő, mint sebre a var, de néha egy nem várt, hirtelen emléknél mégis csak megmoccan, tudtomra adja, hogy él, csöndesen és ellenállhatatlanul szivárog belőle a fájdalom. A bennem élő holtak követelik jogaikat, visznek az időben kelet felé, évtizedeken át, vissza Szoboszlóra.

Ratkay Gizella >

görgess!   mi ez?   könyv >