Egy negyvenhárom éves férfinak, aki az anyjáról ír, tudnia kell valamilyen státuszleírást adnia. Sokszor megpróbáltam már, de alapvetően nem ment. Ez az alkalmatlanság jót tesz ennek a történetnek, de persze nekem komoly problémákat okozott az életben. Lila köd. Nem értettem, hogyan kerültem ide és miért? Anyámat és apámat együtt sehogy, külön-külön pedig tűz és vízként éltem meg. Soha nem értettem, hogyan vezethetett mindez hozzám? Anyám, ha firtattam ezt a kérdést, csak annyit mondott, hogy amikor megismerte apámat huszonkét éves statisztaként egy forgatáson, már napokon belül, valamikor 1968 januárjában, három évvel a születésem előtt, egyetemi előadáson üldögélve egyszer csak leírta a jegyzetfüzetébe ezt a nevet: Pásztory Ádám.

Minden, ami anyu, csupa prófécia és kaland, de ezeknél konkrétabb formát – néha úgy éreztem - akkor sem öltöttem neki, amikor már megszülettem. Persze mindenre hajlandó volt értem, de mindig bennem volt a gyanú, hogy ebben a névadás is motiválja. A fenti nevet, mint kiderült, ő teremtette, éppen ezért mindig természetes igénye volt, hogy birtokolhassa. Mivel pedig birtokolni maradéktalanul belül tudunk, egy idő után már zavartam az akaratommal, magába zárkózott a névvel, eltávolodtunk. Utamra engedett tizennyolc, majd végleg elmentem harmincévesen, de a nevet megtartotta magának.

2013. szeptember 17-én elhívott magához, vissza az Üllői útra, hogy együtt töltsünk még tizenkét derűs őszi napot, hogy immáron örök érvénnyel megkapjam azt, ami a nevemből az övé volt.

görgess!  mi ez?   könyv >