- Anyu, nagyon fontos lenne, ha tudnál mondani valamit arról, hol voltál, mit láttál azokban a napokban, amikor elmerülve, bolyongva elszakadtál ettől a valóságból?

- Arra emlékszem, hogy az elején volt egyszer egy olyan, hogy nem tudtam felkelni az ágyból, a testem egyszerűen nem engedelmeskedett. Aztán elmúlt, felkeltem és folytattam a dolgokat. Később már a földön feküdtem, a szőnyegen. Iszonyatosan elkeserítő volt, hogy nem tudtam mozdulni. Szerencse, hogy nem csuktam be az ajtót, mert be tudott jönni.

- Ki?

- Egy férfi. Felsegített, az ágyra fektetett, aztán elvitt ebédelni. Sült csirkét ettem.

Szünet.

- Szépek ezek a fák, sokat nézem őket.

Annyi minden után szólni kell erről a cseppfolyós halmazállapotú hullámzásról is, mert ez nem most, a betegség kapcsán jelent meg először. Sőt, ha őszinte akarok lenni, engem leginkább az a megválaszolhatatlan kérdés érdekel, hol volt, mit látott anyu abban az időszakban, amikor végre, újra felszabadult mámorban sodródhatott a túlpart felé. A szeptember 17-ei állapot orvosilag hasonló a hajótöröttek, hegymászók agóniájához, ahogy az utolsó percek bódulatában már-már egyanyagúként végignéznek a végtelen tenger, a hatalmas hegyláncok felett és a látvány valami új, kifejezhetetlen felismerést szül az elszakadás és a megérkezés egyidejűségében.

Ugyanakkor úgy látom, ahogy a nagy felfedezők esetében is, ez az izgalom és vágyakozás nem az utolsó pillanatok felfedezése, hanem a vágy beteljesülése. Negyvenkét év kapcsolat után azt kell mondanom, ez a cseppfolyós halmazállapot titka, valamiképpen valódi, természetes közege volt ennek az asszonynak. Ezt az élményt, nem tudta megosztani senkivel, velem sem, önmagát valami hatalmas, leleplezhetetlen, rejtőzködő titok tanúja és eszközeként élte meg. Az a heurisztikus és kizárólagos megközelítés, ahogy a világra tekintett, benne önmagával „túlvilági meghatározottságot” adott neki. Persze lehet azt mondani, ahogy megtettem én is sokszor, hogy ez az egoizmus egy mély, be nem gyógyult sebre mutat vagy éppen menekülés, de ha abnormálisnak nevezem is, nem vonhatom ki magam alóla, létem is innen ered, és kirekesztettként örökre titokként, gyermeki vágyakozásként köti le érzelmeimet, képzeletemet.  

Lázár Pálma titka a születés. Minden fizikai meghatározottságában, és ezek ellenére arra született, hogy az élet valami teljesen új, eddig sohasem tapasztalt jelentősége mutatkozzon meg benne. Lázár Pálma a teremtés nézőpontjából éli meg a világot, minden vele történt és történő dolog az örökkévalóság olvasatában értelmeződik, amely uralja a múltat, a jelent és a jövőt. A dolgok jelentését ugyanis messze megelőzi ezek jelentősége, és azzal, hogy vele történnek meg, olyanokká lesznek, mintha most történnének meg először. Születés, barátság, szerelem, halál - a teremtés alapelemeinek eredete, antropológiai, kulturális vagy vallásos gyökerei nem azonosak a teremtés tartalmával. A teremtés: bizonyosság, a valóságnak állított csapda bennünk.

Élete olyan volt, mint a nappali világosságban égve hagyott lámpa, öntudata a libikókán magányosan játszó kislány mindenhatósága volt, halála a könnyű vértezetű lovas katonáé, aki nem törődve, legyőzhetetlenséggel kérkedett  a páncélosok előtt.

Mindezt csak én láttam és nekem fájt, őt sebezhetetlenné tette bódulata.

görgess!   mi ez?    könyv >