Irénnel miénk volt a világ. Védtük is mindenki elől, nagy titokzatossággal vettük körül legártatlanabb hétköznapi dolgainkat, és nemcsak azért, mert így hangsúlyoztuk leginkább az összetartozást. Barátságunk első pillanatától a legutolsóig, mindig, egész életünkben kísérte kapcsolatunkat a titokzatosság. Mi együtt olyasmit láttunk meg, értünk tetten és vettünk be a valóságból, amit egyedül soha: a csodát. Meglátni még talán egyedül is megláttuk, de utána eredni, kibontani és megragadni a racionális dolgok sebes, falánk vizében, csak egymás erősítésével tudtuk.  Nem a mindennapok apró csodáinak csendes szemlélete volt ez, hanem a lélek közös, nagy kalandja a világ peremén, ahol az ég a földet megérinti. Ebben az együttműködésben mindig én voltam az, aki megláttam a csodát és meghőköltem. Irén, aki rátalált az útra és vitt magával. A kalandhoz én adtam a vágyat, ő a beteljesülés ígéretét. Milyen arc mutathatta meg magát neki most, utoljára, hogy elindult nélkülem?

Akkor, gyermekként úgy történtek a csodák, hogy én izgatottan megjelentem náluk, elmondtam neki a kalandos tervet, amit kitaláltam, és amit meg kellene csinálni. Olyan tervek voltak ezek, hogy például vigyük le a mosóteknőt a patakra és csónakázzunk le a kertek között a temetőig, hogy vegyük fel nagymama régi ruháit és öltözzünk dámának, hogy menjünk ki a szőlőbe és aludjunk a szerszámos csűrben, meg hasonlók. Irén tágra nyílt szemében elszörnyülködés és vágy csillogott, szinte azonnal ráállt. Mint két cinkos elvonultunk és nagyokat nevetve, lázas izgalomban szőni kezdtük a megvalósítás terveit. Irénnek szellemes ötletei, találékony megoldásai voltak, teljesen oda voltam tőle, mert akkor már én is hinni kezdtem, hogy megvalósul.

Előkészületeink közben mindenkit félrevezettünk, csak Árpád jelentett gondot, ő egy szavunkat nem hitte el. Első perctől kezdve gyanút fogott és ment árulkodni: „Anyja, Iriék megint sustorognak!” Dühítette örökös titokzatosságunk, irigykedett ránk. Egyre vészjóslóbb jelentéseket vitt Irénke néninek és nagymamának, míg fel nem keltette a gyanújukat. Szegények, mindig egészen ártatlan dolgokkal gyanúsítottak minket, képzelőerejük mélyen alul maradt a valóság mögött. „Ne másszatok fel a padlásra, mert leestek!” - mondták, miközben mi ejtőernyővel akartunk onnan kiugrani. A szemük láttára vittük le a rossz mosóteknőt a patakhoz, csak akkor eszméltek rá a valóságra, amikor felborultunk és nyakig sárosan jöttünk elő a kert végéből.

Akkor mi is nagyon megszeppentünk, az a nap mégis szépséges csodával végződött. Irénke néni nem úgy reagált, ahogy arra számítottam. Amikor elmondtuk neki a dolgot, méltatlankodása nevetésbe csapott át, az ő képzeletét is megmozgatta az elgondolás. A ruhánk ragadt a szürke iszaptól, ki kellett mosni. Engem nem akart úgy haza engedni, megüzente hát a szüleimnek, hogy egy kis baleset történt, lehet, hogy csak reggel megyek haza. Apu este eljött értem tiszta ruhával, hogy hazavigyen, de aztán olyan jól elbeszélgettek Jenő bácsival, hogy ott ragadt. Én nem sürgettem az indulást. Irénnel a hátsó szobában nagyokat nevetve egyre csak a nagy kalandról beszéltünk, nekünk olyan volt az egész, mintha véghezvittük volna. Sőt a kudarc, a felborulás adta az élmény igazi izét, amivel képzeletünket a valóság toldotta meg és múlta felül.

Beszélgetés közben úgy ért minket az álom ruhástól az ágy tetején. Már világosodott, amikor apu felébresztett, hogy menjünk haza. Irén aludt, miközben levetkőztették és ágyba tették, én pedig apám kezét fogva elindultam a hűvös hajnali szürkületben hazafelé. Egy soha nem látott városban mentünk, amely a föld felett lebegett a fátyolos hajnali derengésben, magába merült volt és kétértelmű. Megmámorosodtunk és énekelni kezdtünk az üres utcán. Olyanok voltunk, mint két cinkos korhely. Kiterveztük az úton, hogy fogunk otthon beszökni úgy, hogy senki ne ébredjen fel. A szobám ablaka szerencsére nyitva volt, apu azon tett be, mert nem volt nála kulcs sem. Én néma csendben, lopakodva kinyitottam neki belülről az előszoba ajtaját. Álltunk a sötét előszobában és ránk jött a nevetés. Rázkódva könnyeztünk a visszatartott kacagástól, így folyt el lassan belőlünk az élmény feszítővé duzzadt, mámoros izgalma.

görgess!   mi ez?    könyv >