Gizike életében először érezte egy bál igazi hangulatát és izgalmát. Egy olyan bálét, ahol nincs másnak szóló feladata, amelyikben érdekelt. A fiúk már nem a nénik biztatására, de őmiatta kapkodnak utána és itt, ahol senkit nem ismer, senkire nem kell tekintettel lennie, tudja, hogy holnap elmegy, nincs semminek következménye, itt érezte először a siker boldog, csiklandozó izgalmát, itt próbálgatta először hatalmát a másik nemen. És ez nagyszerű játék volt. E néhány óra alatt több udvarlója volt, mint Váradon több éven át és ezek a fiúk természetesek voltak, nem körülményeskedtek, nem próbálkoztak idétlen bókokkal, az ő szemükben csak egy csinos lány volt, semmi más. Ők is tudták, hogy holnap elmegy és mindent szabad, amit a lány enged. Gizike szemében mindez játék volt és ők a játszótársak. De nemcsak ez történt. Egyszer, egyetlen egyszer egy igazi férfi is ránézett, egy olyan, aki nem udvarolgat, egy komoly szigorú felnőtt, aki számít. És nem úgy nézte meg őt, ahogy otthon tette volna, hanem másképpen, igazán. A szeme tetszést sugárzott, és amikor ő visszanézett rá, becsületesen állta a tekintetét, sőt még ahhoz is elég erős volt, hogy hagyja magán úrrá lenni a gyengeséget. Ez volt az este eddigi legszebb pillanata, és ha az a szőke fiú oda nem ugrik, hogy elkérje a táncát, egészen biztos, hogy felkérte volna őt.

Ettől kezdve egyre figyelte a bejáratokat és várta, hogy még visszatér. Eltelt közben egy óra is talán, de nem történt semmi. Nem jött be újra a terembe. Gizikét a kíváncsiság nem hagyta nyugodni, úgy érezte, meg kell tudnia, ki az az ember, mit csinál most. Apját már nem látta több órája, elindult hát azzal az ürüggyel, hogy utána nézzen. Kiment a teremből körülnézni. Csúcsponton állt a mulatság. A férfiak már jócskán a pohár fenekére néztek, nagyokat nevetve, nagy hangon évődtek egymással és az asszonyokkal. Apja valahol a belső helyiségekben lehetett, de nem látott be, sűrűn állt ott a pipafüst. És nem találta azt sem, akit keresett. Éppen be a kart fordulni abba a szobába, ahol apját tudni vélte, amikor belebotlott, majdnem nekifutott annak, akire gondolt, aki miatt valójában kijött. Visszahőkölt és mélyen elpirult. Sokszor elátkozta magát ezért az árulkodó pirulásért, de soha nem szégyellte úgy, mint most. Mindketten nagy zavarban néztek egymásra. Gizike összeszedte magát, egy alig látható, tartózkodó kis fejbiccentéssel jelezte a távoli ismeretséget, amit nagyapám komoly arccal viszonzott. Ez volt a megismerkedésük.

Nagyanyám tovább sietett, csakhamar meglátta apját, amint elmerülten beszélgetett a körülötte ülőkkel. Nem volt kedve odamenni hozzá, nem akarta magára vonni a figyelmét. Várt egy kicsit és zavart kedvvel ment vissza a táncosokhoz. Felhős lett a kedve, mert úgy érezte, hogy lelepleződött. Nagyapám elkeseredetten állt az előcsarnokban és azt gondolta, most aztán döntenie kell, vagy veszi a kalapját és hazamegy, vagy felkéri ezt a lányt. Nyilvánvaló volt, hogy őt kereste, ő utána jött ki, el is árulta szegénykét arca pirulása. Ő a hibás, ő akarta, hogy visszanézzen rá, ő keltette fel a kíváncsiságát, most már ki kell elégítenie, vagy eltűnni a bálok környékéről örökre. Amikor megfordult, a lány épp akkor ment vissza a terembe. Tudta, hogy ő ott van, de nem nézett rá, mintha szándékosan nem akarta volna befolyásolni döntését. Dacosan előreszegett fejjel, szigorúan ment az ajtó felé. Ha most kezében lett volna a kalapja nagyapámnak, akkor a földhöz vágja, mert nagy indulat gyúlt fel benne önmaga ellen, keményen és nagy elszánással elindult a lány után. Szüksége volt rá, mert a véletlen úgy rendezte az eseményeket, hogy éppen új tánc kezdődött, készülődtek a párok és ő pont a tánctér kellős közepén érte utol a lányt. Az üres parketten elébe került, meghajolt előtte és az asszonynép figyelő szeme láttára kérte el Gizikét. A kislány tüzelő arccal, komoly pillantással biccentett és ők nyitották meg a táncot.

Átfogta a karcsú derekat és az egymáshoz simuló lépések között, keresetlen szavakkal szokásos bemutatkozás után öt-tízperc múltán minden alapvető dolgot tudtak egymásról. Miközben folyt a megszokott, tétova, egymást kereső beszélgetés, finom ösztöneikkel felmérték egymást. Nagyapám nem tette a szépet, nem is értett ehhez, nagymama csak azt érezte, hogy életében először találkozott egy férfival. Ebben a fogalomban egyesült most számára minden vonzó kívánatos tulajdonság, ami fel nem sorolható, mert kimondva és megfogalmazva alul marad azon a varázson, amit ez a szó ébreszt most benne és ez a fogalom kirekeszt magából egy csomó ellenérzést, ami eddig minden fiúval szemben ott lappangott a lelke mélyén, valami meg nem magyarázható idegenkedés képében mindig nyugtalanította. Úgy érezte, hogy a fiúkkal való évődő széptevésekben mindig van valami kétértelműség. A játszma nem azért folyik, amit mutat. Látszólag csak annyit akarna a fiatalember, hogy elmondhassa csodálatát és nagyrabecsülését, de valójában a hiúságán keresztül igyekezik őt megnyerni magának, kiterjeszteni rá a befolyását, hatalmi körébe vonni. Most találkozott először valakivel, akinek szó szerint lehetett venni minden szavát, nem teszi a szépet, nem folytat vele hátsó politikát. Valaki, aki nem akar tőle semmit, de sóváran vágyik arra, amit ő önként ad és azt bírni képes. Valaki olyan, akinek a közelében biztonságban van, de akinek a személye csupa vonzó titok és izgalom.

görgess!            mi ez?           könyv >