Ratkay József másnap Debrecenbe utazott a lányával, ott csatlakoztak Ilonához és onnan folytatták az utat Váradra. Gizike egész úton csöndes volt, szavát nem lehetett venni. Ilona rögtön észrevette, hogy valami történt. Gizike egész úton csak testben volt jelen, a gondolatai messze jártak. Ilona érezte, hogy kettőjük bizalmas kapcsolatában elérkezett az az idő, amikor nem kérdezhet többé. Igyekezett úgy terelni a társalgást, hogy a kislány szótlansága ne tűnjön fel apjának. Szerencsére nem kellett ettől tartania. József beszédes volt, és mint mindig, most is elfoglalták saját dolgai. Nagy hangon szidta és leszólta Szoboszlót, de önmagával elégedett volt. Nagyon hasznos kapcsolatokat teremtett, sikerült egy kis életet és virtust vinni a fukar, óvatos hajdúk közé. Amúgy egész karakán gyerekek, lelkes hívei a Függetleneknek, szidják a kormányt, a németeket és bírják az italt. A lányt egész éjjel nem látta, annyi táncosa volt, mint égen a csillag. Megnyugtatta Ilonát, nem volt hiábavaló a nagy út, minden jól sikerült.

Ilona nem volt ilyen nyugodt. Részvéttel és aggodalommal figyelte a lányt, akit teljesen lefoglaltak gondolatai. A lelke ismeretlen világban járt, szemének sugara olyan távoli horizontok síkjait fogta át, amelyben a dolgok nem azonosak eddigi életében betöltött jelentőségükkel, valami benne lezajló nagy eseménynek rendelődnek alá, amelyben sorrendjüket és funkcióikat elveszítve egyetlen, megismételhetetlen, csak neki szóló jelentést kapnak. És mégsem rendkívüli, kaotikus ez a szerkezetét meghaladó világ, benne feszül a nagy változások új arányainak lassan arcot öltő harmóniája. A lány most itt, a szeme láttára távolodik el életének eddigi keretei közül és keres valamit, amiről eddig csak azt tudta, hogy van, de most már azt is sejti, hogy számára is van, bár most még csak számára létezik. Gizike kilépett közülük és elindult valahová, ahova senki nem követheti, amelynek útján senki nem segítheti. Ilona számára bármilyen megrázó volt az a tény, most már csak azon tudott csodálkozni, hogy eddig nem következett be.

Ez a változás sokkal nagyobb erejű volt, mint Ilona gondolta, otthon egyszerre megváltoztatott mindent. Gizike továbbra is csak testben volt jelen, a lelke és gondolatai más tájakon jártak. Ahogy a kétségek és a remény hullámai csapkodták lelkét, olyan változó lett kedélye is. Egyetlen, ártatlannak tűnő, hétköznapi szó kimondása képes volt megváltoztatni egy csapásra egész hangulatát. A fogalmaknak valami titokból táplálkozó, különös, más jelentősége lett számára, amely nagy erejű érzéseket váltott ki benne. Egyetlen esemény emlékeit idézte fel minden, reményteli és elvesző hangulatba űzve lelkét. Mivel nem volt, aki választ adjon kétségeire és reményeire, a valóság teljesen változatlan maradt a benne lezajló változásokkal szemben, az élettelen dolgokkal folytatott párbeszédet. A közömbös, nem rá vonatkozó szavakkal, a színekkel, a természettel és a tárgyakkal. Minden egy új színt, egy új értelmet világított meg benne egyetlen nagy történésről. Pedig Ilona családja nagyon tapintatosan, szinte lábujjhegyen járt körülötte. De hiába volt minden, nem tudták őt megóvni a hangulati végletektől.

Csak nagymama volt szilárd és kiegyensúlyozott, csak őt nem lepte meg semmi. Nem volt tapintatosabb vele, mint máskor, nem próbálta a lányt megóvni semmitől, úgy is tudta, hogy lehetetlen. De józan életismerete rátapintott a probléma lényegére, elég pontos képe volt Gizike helyzetéről és lelkiállapotáról. Nem a kedélyét ápolta, nem a részvétben csak neki megszólaló dolgokkal való lelki párbeszédhez szólt hozzá, hanem a valósággal válaszolt. De mindig csak annyit mondott ki belőle, amennyit a kislány az adott helyzetben el tudott viselni. És bár a Gizikével történt eseményekről egy szó sem esett köztük, nagyanyja józan, bölcs világában a lány lassan kezdte élményeit rávetíteni a valóságra, szeme előtt lassan kirajzolódott a vele történt dolgok jelentősége, pillanatnyi helyzete és ezekből fakadó esélyei. A kép, amit erről alkotott inkább kétséges volt, mint biztató. Nem a nagyapám iránti bizalma rendült meg, a körülményeket érezte hatalmasnak, elrekesztőnek, ellene szólónak. Nem hitte, amit titokban mégis remélt, hogy ő olyan fontos annak az embernek, hogy utána jöjjön. Lassan elmúlt benne a hangulati hullámzás, átadta helyét a szomorú beletörődésnek.

Egyik este, amikor már Gizikének jó ideje szavát nem lehetett venni, nagymama ott ült vele szemben, két térde közé fogott kosarába tengerit morzsolt és a némaságot megtörve megszólalt, mintegy folytatta a lány gondolatát: „Ha szeret, úgyis eljön érted, ha meg nem, majd elmúlik a várakozás magától.” Gizike felkapta a fejét, csodálkozva nézett nagyanyjára. Soha egy szó nem esett közöttük eddig arról, hogy mi történt, egyáltalán, hogy valami történt, és nagyanyja most reménységeinek és kétségeinek egész sorát fogalmazta meg egyetlen mondatban. Nem válaszolt semmit, nem tudta volna megosztani az élményt, ami csak az övé volt senkivel, még vele sem, de csendesen sírni kezdett. Nagymama nem szólt tovább egy szót sem, nem vigasztalta, morzsolta csendesen a tengerit. Tudta, hogy a sírás jó, és akkor könnyebbít meg leginkább, ha néma társa van.

görgess!            mi ez?           könyv >