A reménység messzire nézve nem marad hiábavaló. Ez nemcsak az emberek, de a népek életében is így van. Minden keserűségen át is képes évtizedet, évszázadot várni, hatalmas erejű mágnesként vonzza magához a történések sodrát, amíg végre megtalálják az utat egymás felé és a kegyelem pillanatában találkoznak. Ez a találkozás mindig drámai, nem akkor Jön, amikor várjuk, és nem úgy teljesedik be, ahogy elképzeljük. Így volt ez Szoboszló történetében is. Ki hitte volna, hogy az Alföld néhány legszegényebb, legelhagyatottabb települése válik hirtelen egy sorsfordító szabadságharc és vallásháború tétjévé és sikerének zálogává a történelem legreménytelenebb, legvéresebb korszakában?

Szoboszló még nyögte javában a keleti és nyugati hordák fosztogatását, mocsarakba menekítve jószágát és gyermekeit, amikor a Nagyságos Fejedelem megkötötte a hajdúkkal a paktumot. A háborúról tudnia kellett, hiszen majd fél évszázada már, hogy felvette a Kálvin hitét és önmagáról, mint tényezőről kezdett gondolkodni a hit és a sors dolgait illetően, átengedvén neki az Úristen az együttműködés egy kicsiny szeletét az új religióban. Mégis egy újabb csapás rémképe rajzolódott a szeme elé, amikor az új telepesek szedett-vedett marcona hordái megjelentek a határain.

A város történetének sorsfordító, nagy eseményét a megvalósulás idejében csapásként élte meg a lakosság. Az a nyereség, hogy ők is felszabadultak ezáltal a jobbágyi helyzetből, nem sokat jelentett a népnek, hisz a mindennapi élet gyakorlatában amúgy is szabadok voltak, szabadok a megélhetésért folytatott küzdelemben, szabadok a védtelenségben és rettegésben, szabadok vérük áldozásában. Most nyakukra ültek az új lakosok, akik méghozzá földet kaptak, bár ez az adomány is inkább csak elméleti volt, hisz mit ért az a mocsaras szikföld, a beláthatatlan nádtenger?

A hajdúk többet tudtak a szabadságról, már egy századon át forogtak a politikában, hol itt, hol ott adva el fegyvereik erejét Erdély vértől sárrávált földjén. Ők kötötték az ebet a karóhoz, tárgyaltak, feltételeket szabtak, tempót diktáltak és garanciákat harcoltak ki maguknak egyezkedésük során. Élve a történelmi lehetőséggel, Erdély és a hit szabadságának fejében saját szabadságuk rögzítését és intézményesítését szabták meg Bocskai Istvánnak.

Az új telepesek győztesként érkeztek és jogos öröküknek érezték ezt a földet, és ha eddig nem számoltak annak lakóival, csakhamar rá kellett ébredniük, hogy alaposan tévedtek. Az őslakosok nem hagyták magukat. Csakhamar hadrendbe állt közöttük a nomád szilajság és a pogány gyakorlati bölcsesség és ugyanúgy kezdtek tárgyalni, egyezkedni és feltételeket szabni a hajdúknak, mint azok Bocskainak. Nem ment békésen a jövevények befogadása. Végül Bocskai tett igazságot. Ez a kegyvesztett prágai udvaronc nemcsak arra volt képes, hogy fellázítsa és talpra állítsa maga mellett Erdélyt, a semmiből hadsereget teremtsen, de igazságáért vívott harca során igazi fejedelem lett. Belátta, hogy a hajdúkkal való paktumban ki­ kötött alkotmányt ki kell terjeszteni az őslakosokra is, ha békét akar tudni maga mögött. A hajdúk is ráeszméltek, hogy nem élhetnek saját portájukon parázzsal a talpuk alatt és mivel nem mondtak le arról, hogy továbbra is jelen legyenek Erdély politikájában, érdekük volt a hátország megnyerése.

Így ütötték nyélbe végül az egyezményt, amely immár nem tett különbséget jogokban és kötelességekben a hajdúvárosok lakosai között. Nem, Bocskai nem volt az a szabadságosztó, jóságos kegyúr, ahogy az utódok szemében alakját átformálta a kegyes emlékezet. Bocskai több volt, igazi, nagy formátumú politikus és államférfi, aki a meglévő helyzetet alkalmazta érdekeiben. Nem ő adott szabadságot, sem vallásban, sem politikában. Népei voltak szabadok, ennek köszönhette győzelmét ő csak jogaiba helyezte ezt a szabadságot.

görgess!            mi ez?           könyv >