Nagyapámat a keserű, reménytelen feladat, kétségeinek sokasága a földhöz szegezte. Az ünnep hátralévő részében, a János napi köszöntések alatt, de még Szilveszterkor sem mozdult ki otthonról. Nem törődött most azzal, hogy kinek az érzékenységét sérti vele. Nem ment el az újévi istentiszteletre sem, félt Annával találkozni. Nem bánta, hogy elragadja a gyengeség, ha Isten úgy akarta, hogy eljöjjön neki a szenvedés ideje, hát ő nem szakítja meg annak óráit. Nagyapám néhány hét alatti visszavonultságában nem igyekezett megrövidíteni kínjait és azok lassan lerakódtak benne, kemény rétegei eltemették az Annához vivő reménységet, örökre elrekesztették az utat, amely boldogságon és kárhozaton át egy titkos, számára soha meg nem ismerhető másik élet tájaira vitt. A lemondás kínjainak tömör anyaga egyre nőtt, megsokasodott a magába temetett vágy, öröm és szerelem élő anyagától, és mint Kőmíves Kelemen vára, az élő áldozattól erődítménnyé lett.

Nagyapám megállotta a szenvedés próbáját, ahogyan csak az erős férfiak állják meg, akik nem kutatják azt, ami az Isten dolga, kifizetik a sors vámszedőjét, nem akarják tudni, mi végre és meddig adatott nekik az élet, de a saját várukat építik meg benne. Nem bánják, ha közben a Mindenható kiváltságait fosztogatják vele, asszonyok dolga, hogy megengeszteljék nap, mint nap érte az Istent. Amikor mindent elvégzett, nagyapám újra visszatért régi életmódjához. Elvégezte napi teendőit és vasárnap elment a templomba. Nem bánta már, mit gondol Anna. Ha megtudta, milyen férfit szeretett, tudja meg azt is, hogy amit tesz nem idegen az attól, el kell hát szenvedni neki is a szerelem árát.

Anna, ahogy meglátta nagyapám furcsán megváltozott, kemény arcát, meglátta rajta a szenvedés nyomait is. Nem kellett ahhoz szó, hogy mindent megértsen. Nagyapám látta, hogy őt kereső tekintete elbizonytalanodott, elgondolkodó lett és elöntötte szép arcát a szomorúság. Nem rejtegette, nem lázadozott, nem is kérkedett vele. Csendes, elgondolkodó beletörődéssel viselte. Nagyapám fájdalmai újra fellángoltak és megsokasodtak, mert ez a méltósággal viselt szomorúság az asszony szemében, ez még inkább megmutatta, hogy a sors milyen kegyetlen játékot űz vele, hogy ez az asszony mennyire neki teremttetett. Kint a templom előtt Anna már úgy ment el mellette, hogy nem nézett rá. De ez a rá nem nézés olyan finom volt, annyira nem ellene szólt. Nem nézett keresztül rajta, nem kezdett mesterséges beszélgetést a vele együttlévőkkel, csak csendesen, lehajtott fejjel ment, ahogyan először meglátta. Úgy ment el, ahogy szerette. Szó nélkül, jel nélkül, mindent tudó és semmit tudni nem akaró némaságban. És nem kiáltottak a kövek sem. Csak ölelkező tekintetük érintése helyett nagyapám zavart, fájdalomtól terhes pillantása, csak az a szemétől örökre megvont szem, Veér Anna szép, jaj, nagyon szép szeme.

Ettől a naptól kezdve nagyapám kerülte a nyilvánosságot. Csak dolgai után járt el otthonról, nem ment még a húgához sem. Kerülte a környéket, ahol Anna járt és nem látta sokáig az asszonyt. Tavasszal aztán újra hallott róla. Hunyadiéknál volt végre egyik vasárnap és ebéd közben Róza néni tapintatosan és finoman, hangjában egy leheletnyi bizalmaskodás nélkül megemlítette, úgy tudja, Anna mégis elköltözik Szoboszlóról, vissza Debrecenbe. Mindenki lehajtotta a fejét és a tányérjára figyelt, mert tudta, mit jelent ez a hír nagyapámnak. Csak búcsúzásnál, amikor Róza néni a kapuig kísérte, szótlanul két kezébe fogta bátyja kezét és félve megsimogatta az erős férfikezet. Ebből a szemérmes mozdulatból nagyapám megérezte, hogy a húga mindent tud, mindent megértett és mellette állása hálával töltötte el. Lehajolt és megcsókolta odaadó, gyöngéd arcát.

Hazafelé menet a sáros kis utcákon, a tavasz erős földillatában a szívét melegség töltötte el, mert úgy érezte, üzent neki Anna. Tudta, hogy visszaköltözése áldozatvállalás, busásan megfizetett ár azért a gesztusért, amivel a méltóságának tartozott, és amellyel választ adott nagyapám döntésére. Üzenet arról, hogy neki sem a szemek játéka volt az a néhány hónap és ezt a szerelmet hajlandó a sorsában is vállalni. Most elmegy és magával viszi titkát. Soha nem ad választ arra az égető kérdésre, hogy ő hogyan döntött volna kettőjük sorsáról. Látszólag annyira passzív és engedékeny volt, annyira elfogadta, hogy megtörténjen vele minden, aminek történni kell, ahogy csak az asszonyok tudják elfogadni Isten akaratát. És most, amikor látszólag minden elvégeztetett rajta, váratlanul felvetette a fejét, férfiakat megszégyenítő bátorsággal fordult szembe a sorssal és kimondta nagyapám fejére a végső szót. Azt, hogy minden földi elrendelésen túl is kell neki ez a szerelem, a neki rendelt férfit nem engedi el soha. Nagyapám megrendült Anna lázadásának láttán, olyan hálával aggódó gyöngédséggel és alázattal gondolt az asszonyra, ahogy csak a szívünknek legkedvesebb, ártatlan és védtelen gyermekre tudunk gondolni. Akkor megértette, hogy Anna most adta magát neki oda örökre, halála órájáig visszavonhatatlanul.

Évekig nem látta többé Annát. Távozása csendben történt, elkerülve minden búcsút. Csak az asszony szülei lettek tartózkodók, hidegek és elutasítók nagyapámmal és a Hunyadi családdal szemben és ez az ellenszenv elmélyült és generációkon át kísérte a két családot. Már a gyermekek sem tudták az okát, csak megörökölték és vitték tovább. Lázár Antal és Veér Anna rég csak por volt a temetőben, kővel jelzett sírhalom, de szerelmük láza még mindig forró és engesztelhetetlen az utódokban, akik mit sem tudtak titkukról. A néma titok örökre mélybe merült, megsokasítva azokat a láthatatlan erőket, amelyek a szoboszlói családok erőtereit, vonzódását és taszítását megfoghatatlan, életen túli forrásból táplálta. A régen elhaltak szenvedélyes életének erői hatottak halhatatlanul tovább, eleven valósággá tenni mindazt, ami az emberi létben nem evilági.

post1         mi ez?           könyv >