Az az erőtér, amelybe beleszülettünk, és amelyet megismertünk, amelyben nyolc-, tízéves korunkra megtanultunk biztonsággal mozogni, csak központi része, legbensőbb magva volt annak a tágabb erőtérnek, amely koncentrikus körök feszítő hálójában tartotta meghódított világunk kicsiny sejtjét. A nagy egész, az emberi viszonyok összessége, maga a társadalom sem volt ismeretlen, sőt könnyen néven nevezhető nagy egység volt, a nekünk teremtett világmindenség, a város, amelyet Szoboszlónak neveztek. Emberré érésünk folyamatában fokozatosan bontotta ki magát, a körülöttünk lévő, hozzánk tartozó közösségek köreiben egyre kifelé haladva mutatta meg arcát, mint a bedobott kőtől felvert csendes víz gyűrűző hullámai. Masszív teste, mint a hagyma húsa, rétegekben zárta körül életünket. Jótékony és gondviselő volt ez a felépítés, mert a leghamarabb megismert, legbelső körök, a család, a szomszédság biztonsága bizalmat sugallt iránta, így közeledtünk hozzá és később drámai konfliktusaink, a történelem tragikus ellentmondásai közepette sem veszítettük el, megőriztük mindörökre. Ma is, amikor e sorokat írom, tudom, hogy elnéző és részrehajló vagyok vele, akár az apámmal, akár a fiammal. Nevezhetjük népnek, hazának vagy emberiségnek azt a körüljárhatatlan, ezerarcú fogalmat, ami legfőbb, közös értékeinket volna hivatott megjelölni, nekem legszebb formájában mindig Szoboszló alakját ölti magára.

A város emberi közösségeinek rétegei egy korombeli gyermek számára úgy épült fel, hogy legbelül volt a szűkebb család, aztán a nagyobb család, a rokonság, aztán a játszótársak, majd az iskola. Az én életemben ez a sorrend módosult, itt-ott felcserélődött. Szűkebb családom után időbeli és fontossági sorrendben is rögtön a társas kapcsolatok jöttek, amelyek összemosódtak az iskolával. Mint ahogy már említettem, én az iskolába nem tanulni jártam, legalábbis nem azt tanulni, amit ott tanítottak. Az osztály, a társadalmilag szervezett közösség örökös kihívást jelentett nekem, mindenekelőtt személyes és emberi kihívást és csak azon keresztül szellemi élményt. A szellemi munka édes izgalma gyakran a hatalmába kerített, de sohasem feledtette velem, hogy az iskola a világ, a társadalom, az élet eseményeinek színtere, gyakran kegyetlen valósága, amelyben én mindent háttérbe szorító szenvedéllyel a helyemet kerestem. Személyes élményként éltem meg mindazt, amit adott, a mindennapi életben való részvétel és nem eredményei váltak sorsom részéve, így sokkal többet tanultam tőle, mint amit valaha céljául tűzhetett ki. A megkívánt tárgyi tudás önkényesen rangsorolva, észrevétlenül rakódott le bennem, mindig hézagos volt és saját világomhoz igazodóan rendeződött, érvényesítésében tanáraim számára mindig kiszámíthatatlan maradtam, de emiatt a fejem nem fájt soha. Nagyon szerettem iskolába járni. Ott találkoztam először minden embert formáló élménnyel, a küzdelemmel, a sikerrel és kudarcokkal, a szerelemmel és a gyűlölettel.

görgess!            mi ez?           könyv >