-
A reformáció hatása az újkori demokrácia kialakulására
Az újkor kezdetét a történészek 1492-ben, Amerika felfedezésének évében állapították meg nyilván egyfajta közmegegyezéssel. Az időpont éppen megfelelő. A második évezred első fele már majdnem eltelt, a középkor ezer éves, már reneszánszát éli, de még belakott és átlátható. A következő század már elképzelhetetlen az új földrész nélkül. A római birodalom utáni első évezred népvándorlásban telt, idegen népek tűntek fel, és tűntek el, de az évezred végére, a népvándorlás utolsó hullámában kontinensen kívüli népek is letelepedtek Európában. Ezek voltak a normannok, vikingek és a magyarok. A római birodalom utódbirodalmai és monarchiái mellett új hatalmi viszonyok jelentek meg. Felvették a kereszténységet és alkalmazkodtak Európához, de mivel, vándorló, befogadó népek voltak, törzsi viszonyaik heterogén sokszínűsége, később társadalmi rendjük sajátosságai nem tették őket alkalmassá olyan korlátlan hatalmi rendszer kialakítására, amelyben a kontinens, minden sajátságok mellett is, egységes volt. Hatalomgyakorlásuk stabilitása megkívánta, hogy a király emelje be e rendeket a hatalomba. A közös hatalomgyakorlásról írásos dokumentum készült. A 13. század legelején két ilyen írásos hatalmi megegyezés születik Európában szinte azonos időben és azonos tartalommal, az angol Magna Carta (1215) és a magyar Aranybulla (1222). Ezek a dokumentumok közvetlenül a keresztes háborúk után, annak következtében jöttek létre és lényegében a központi hatalom gyengeségének beismerései voltak. A király kapitulált a rendek előtt. Az esemény lényegtelen és elenyésző a kontinens viszonyai között, két kis ország ügye, akik még csak nem is tudtak egymásról. Még nem tudható, hogy az egyik kis ország nagy birodalom lesz, és ez az okirat és a mögötte rejlő politikai magatartás meghatározza majd nemcsak Európa, hanem az új világ jövőjét is. Alkotmánynak és alkotmányosságnak, parlamentáris demokráciának nevezik majd ezt a politikai formát, amely a hatalom kölcsönös belső ellenőrzöttségét, ennek következtében stabilitásának garanciáit jelenti.
Az újkor hajnalán, 1492-ben a keretek tehát már létre jöttek, amelyben majd formát öltenek az elkövetkező évszázadok alapvető konfliktusai, de a tartalom, az erő, amely megszüli az új világot, még a mélyben szunnyad. Az esemény, amely elindítja a folyamatot, ugyanolyan lényegtelennek és elenyészőnek indul, mint Földnélküli János írásos ígérete. Egy Ágoston-rendi szerzetes Wittenbergben, felháborodván a búcsúcédulák (a lélek üdve megvásárolhatónak vélt és hirdetett garanciája) pénzért való árusítása és reklámozása miatt, latin nyelven 95 tételt függesztett ki a vártemplom kapujára és kért mindenkit, hogy vitassák meg vele. A tételek megvitatására senki nem jelentkezett. Szokásos és mindennapi történet ez akadémikusan gondolkodó elmék körében. Szegény szerzetes, maga lepődött meg legjobban, amikor látta, hogy tanai rövid idő alatt Rómáig jutottak el és meg kellett tudnia, hogy ő bizony eretnek. Azóta mindenki tudja már, hogy Luther Márton a kor legégetőbb problémájára tapintott rá, amely ott volt a lelkekben, csak nem ismerték a hiány okát, nem tudták megfogalmazni a jelenséget. Ez a hiány az elkövetkező századokban lelkeket és birodalmakat mozgat meg, és világra hozza az újkort. A megváltás, a megigazulás, a lélek üdve ez, amely némely országban, társadalmi méretekben is fontosabb volt az anyagi boldogulásnál. Egy templomi kihirdetés elég volt ahhoz, hogy közbeszéd tárgya legyen egy mindenkit felrázó probléma. Luther wittenbergi tette volt a történelem első nagy kommunikációs bravúrja és egyúttal a reformáció megnyitotta a kommunikáció korszakát, mint az újkor velejáróját a nagyvilágban. Meg kell jegyezni, hogy a hír terjedésének sebességében és intenzitásában jócskán közreműködött a római egyház rendkívül kiterjedt struktúrája. Ezúttal azonban, csodák csodája, a téma erősebbnek bizonyult, mint a hozzá fűzött kiátkozás, a kíváncsiság erősebb, mint a félelem. Európa egyszeriben egy kisváros lett, ahol mindenki ugyanarról beszél. A kontinens számára feltett kérdés így hangzott: Komolyan vegyük, vagy ne vegyük komolyan a kereszténységet?
A válaszadást Európa nem siette el. Az első válasz Angliából jött és meglehetősen cinikus volt. VIII. Henrik válni akart Aragóniai Katalintól, mert fiú utódra vágyott és úgy gondolta, hogy Rómával szakítva könnyebben keresztülviheti tervét. A válás igénye már 1525-ben felmerül és megfogalmazódik Henrik részéről, méghozzá úgy, hogy azt összeköti a Rómával való szakítással. Ez a tény elgondolkodtató annyiban, hogy tudjuk, Luther 1517-ben tűnt fel Európa köztudatában és nyolc évre rá már olyan erős politikai tényező - és most ne beszéljünk hitről, mert Henriknek középkori fogalmai voltak erről - aminek égisze alatt egy ilyen vakmerő tervbe bele lehet vágni? Vagy az angol király van kivételes helyzetben Európa minden más uralkodójával szemben, és ezt megteheti egyszerűen azért, mert a Brit szigeten, a szászokon és normannokon kívül még senki nem mert partra szállni - ők is csak rákényszerültek - és Európa mediterrán gyomrát ismerve ez nem volt várható? Az utóbbi tényező lehetett döntő erejű Henrik gondolkodásában, de úgy gondolta, ha másik táborba került, akkor azt kell erősíteni.
Henrikről ugyanaz mondható el, ami Lutherről - fogalma sem volt róla, mit indít el. A király döntése azért volt rendkívüli jelentőségű, mert a reformáció harca eddig a gondolatok és elvek síkján folyt, most politikává vált, mert egy ekkor még kis tengeri ország hatalmi akarata és szervezete állt az ügy mellé, illetve befogadta az új eszmét és megújult általa. Ez a megújulás hosszú, keserves és véres folyamat, mert a Tudor-ház kihalásával katolikus dinasztia következik az alkotmányos rendben. Az alkotmányért és vallásért folyó harc 160 évig tart, amiből csaknem 100 év kemény polgárháború, katolikus diktatúrával, a király elítélésével és kivégzésével, protektorátussal, restaurációval, a legitim király elűzésével és más országbeli király megkoronázásával. I. Károlyt alkotmánysértésért bíróság elé állítani és kivégezni nem volt gond, megtörtént máskor is az angol történelemben, benne volt a Magna Carta szellemében. A protektorátus korántsem volt diktatúra, még csak abszolutizmus sem, de azáltal, hogy megszűnt a királyság intézménye és Cromwell nem volt hajlandó elfogadni a koronát, sérült az alkotmányos rend, megszűntek a beépült garanciák, a helyzet káoszt idézhetett volna elő, vagy ami még rosszabb, diktatúrát. Gondoljuk meg, nem csak a parlament ellenőrzi a királyt, az ellenőrzés kölcsönös. Mai szemmel visszatekintve az alkotmányos helyzet köztársaságért kiált. Anglia viszont később sem vágyott köztársaságra, a 17. Század közepén semmilyen alkotmányos út nem mutatkozott a válság megoldására. Így az ország, nem lévén más választása, nehezen bár, de kénytelen vállalni a restaurációt. Csakhogy újra lebecsüli a Stuartokat. Ennek a családnak különös érzéke van arra, hogy mindig a magának legrosszabb megoldást válassza és kihívja maga ellen a sorsot. Az igazi megpróbáltatás csak ez után jött Anglia számára, kénytelen volt a végső eszközhöz folyamodni, a törvényes királyt, II. Jakabot, rekatolizációs programja miatt, mint egy kutyát kizavarni az országból, sutba kellett dobni az alkotmányt és törvényességet. Valóban, ez a lépés lehetett az ő igazi forradalmuk. Ezzel a lépéssel Anglia - természetétől idegen módon - élő bemutatót tartott Európa álszent uralkodóinak arról, hogy a monarchia korántsem Istentől való.
Még ebben az évben, 1689-ben, a holland uralkodó angol királlyá koronázása után, a parlament elfogadja Anglia első és egyetlen újkori alkotmányát, a Jogok törvényét (Bill of Rights). Anglia hitért vívott harcának eredménye abban is lemérhető, hogy VIII. Henrik hagyományosan európai, csöppet sem alkotmányos monarchiájából létrejött az angol alkotmányos monarchia, amelyben a király és a parlament betölti a maga feladatát. Reformáció és demokrácia elválaszthatatlan lett Anglia történetében.
Közben a kontinensen folyik a vallásüldözés és ezzel párhuzamosan Európa elhagyása. Nem véletlen, hogy az újkor nyitányát sokan Amerika felfedezésének időpontjában látják. Az új kontinens meglétének és a 17. század elején lassan ismertté válásának óriási jelentősége volt Európa történetében, főként, ami a fiatal protestantizmus esélyeit illeti. Ha Amerika nincs, akkor a reformáció kontinentális formáit az európai hatalmaknak sikerül kis szektákká zsugorítani. Szerencsére akkora kudarc nem érhette ezeket a vallási áramlatokat, ami után nem maradt volna meg az a lehetőség, hogy elhagyják Európát. Másrészt sokáig meg volt az új kontinens belakásának utánpótlása, hiszen az óhaza még sokáig biztosítja a végső elkeseredést és a hit erős vágyát, mert csak ez adhat az embereknek akkora erőt és elszánást, hogy elmenjenek a világ másik tájára a teljes kilátástalanságba. Elmondhatjuk, nem csak Anglia történetétől elválaszthatatlan a reformáció, az Egyesült Államok létét köszönheti az új vallásnak.
Először, a 16. században, Németalföldről menekültek tömegesen a Kálvin-hitű hollandok a spanyol inkvizíció elöl, de ezzel párhuzamosan Anglia szerencsétlen sorsú ír és skót lakosai, valamint az angol puritánok tömegei is. Megindult az emberáradat az új kontinens felé. Az új telepesek hamar rájöttek annak szükségességére, hogy nem csak a vallásgyakorlásnak, de a közös életnek is meg kell állapodni egy közös rendjében. Ennek kialakításához adva volt egy vallási szervezet és működési rend, amely a kálvinizmusban szinte egyenértékű a vallással. Kálvin jogász volt és pontosan ismerte a struktúrák rejtett, de meghatározó szerepét és semmit nem bízott a véletlenre. Tisztában kellett lenni azzal, hogy a középkori kereszténység a saját maga által indukált hatalomba fulladt bele, de a hatalom emberi szervezetekben kikerülhetetlen kérdés, ezért számolni kell vele. Olyan struktúrát kell kiépíteni, amelyben egyenrangú, de bizonyos vonatkozásban ellenérdekű felek, melyek közül egyik testületi (presbitérium), másik egyszemélyi, gyakorolják a hatalmat, így ellenőrizhetik, és bármikor korlátozhatják, kiegyenlíthetik egymás hatalmát. Kálvin kidolgozta és pontosan leírta azt a demokratikus önigazgatási rendszert, amely immár 500 éve változatlan és még mindig a legkorszerűbb demokratikus szisztéma. Rendszerébe beépítette a hatalommegosztás ellenőrző garanciáit, amennyiben az önigazgatási egységek kettős (egyházi és világi) irányítás alatt állnak, sőt, a szuverén önigazgatási egységek szövetsége (United) újabb kölcsönös ellenőrzési szintet jelent egymás számára. Az amerikai telepesek nagy része kálvinista volt, ekkor ők voltak Európa páriái, ennek megfelelően a telepesek által rögzített egyezményes rend többnyire megfelelt a presbiteri rendszer szerkezetének. Kitűnő példa erre a híres Mayflower egyezmény. 1620-ban Plymouth kolónia alapítói partraszállás előtt a Mayflower hajó fedélzetén megegyeztek közösségük kormányzásában és megalkotják Amerika első koloniális alkotmányát, amelyben a közösségi részvétel egyszerre volt vallási és politikai és vallásuk működési alapelveit közmegegyezéssel alapszabályként fogadták el. Amerika attól kezdve, hogy az első telepes megvetette itt a lábát, mindig a vallásszabadság híve volt. A kálvinisták áradata után sok más vallású ember is átjött élni Amerikába, elsősorban katolikusok. A kis államok zárt rendszere megfelelő volt a különböző kultúrák békés együttélésére és a helyi kis államok mindegyike átvette a már jól bevált rendszert, a kálvini önigazgatás szisztémáját. A függetlenségi háború egy nemzetté kovácsolja a gyarmatokat. A Függetlenségi Nyilatkozat, bármennyire kálvinista hitvallás, az egész nemzet akaratát fejezi ki. Az 1777-es Konföderációs cikkely az első részleges alkotmánya Amerikának, amely tizenhárom szuverén állam közötti szerződés, és amely pontosan leképezi a presbiteriánus egyház felépítésének rendszerét. Tévedés ne essék, nem vallást oktrojál, hanem a rendszert, mint már bevált eszközt alkalmazza minden társult állam. 1789-ben megszületett az első és utolsó amerikai alkotmány, amelynek később csak a kiegészítései változnak. Ez az alkotmány látszatra pontosan ellentéte a már leírt alkotmányos monarchiának, csupán egyetlen közös vonásuk van, mindkettő a benne résztvevő felek akaratából olyan, amilyen. A törvény neve mégis: Bill of Rights. Amerika így tiszteleg az egykori óhaza, a frissen legyőzött ellenfél előtt. Tanult Angliától.
Amerika korai történetét vizsgálva, a Plymouth kolóniával újra találkozunk, mégpedig a legnagyobb nemzeti ünnepük, a Hálaadás ünnepének történeténél. Újra csak ez a kolónia az, amely átvészeli az első kegyetlen telet Amerikában, majd hálát adván Istennek, az indiánokkal együtt ünnepel. Ez már kicsit árulkodó jel, némi eredetmítosz kirajzolódására utal. Nem teljesen mitikus a dolog, mert a Mayflower egyezmény dokumentumként létezik, eredeti shakespeare-i nyelven íródott, de a Hálaadás ünnepben e közösség újbóli megjelenése kétségtelenül azt mutatja, hogy Amerika a Plymouth-szálhoz köti hagyományait. Plymouth ma is létező helység Dél-Angliában. Valószínűleg innen származtak el azok az angol puritánok, akik a legkorábban, jóformán már Erzsébet uralkodása alatt is hátrányt, később üldöztetést szenvedtek vallásuk miatt hazájukban, ezért elhagyták Angliát, és Hollandiában telepedtek meg. Innen később visszatértek a Brit szigetre, de nem sokáig, mert kibérelték a Mayflower hajót, amely ingajáratban járt Dover és a keleti part között már elég régen és kivándorlók tömegét hordta az Új-világba. Ők is felkerekedtek erre az útra, a közösség több menetben települt ki, és minden menet megkötötte a maga szerződését. Ehhez az eredet-mítoszhoz (ami valóság volt) később társult Thomas Jefferson, a Függetlenségi Nyilatkozat, majd George Washington. Amerika abban különbözik Anglia minden más gyarmatosítási akciójától (Ausztrália, Új-Zéland, Kanada, stb.), hogy az első perctől kezdve nem tekintette magát gyarmatnak, hanem menedéknek, lehetőségnek, a hit szabadságának. Egy percig sem volt vitás, hogy az Európából menekült telepesek azért jöttek, hogy a saját normáik szerint éljék az életüket. Vagyis a szuverén önkormányzat igénye, nem csak latens módon, de határozott célként szerepelt elképzeléseikben. Más vonzereje az új kontinensnek nem volt számukra és nem is lehetett a 17. században. (A 18. század már más volt, akkor már megérte Amerikába menni.) Tehát az önkormányzatiság óhaja biztos volt, a kérdés csak az, hogy milyen legyen? Állam volt itt kialakulóban és - kimondhatjuk nyugodtan - nemzet. Amerika sorsa már jóval a függetlenségi háború előtt eldőlt, ki tudja, talán éppen a Mayflower fedélzetén. Elvégre miféle gyarmatosító az, aki kész alkotmánnyal érkezik? Plymouth önkormányzati puccsal vette el Amerikát Anglia orra elöl. Anglia tenni azonban semmit nem tudott ellene, túl nagy és túlságosan heterogén volt ahhoz az ország, hogy irányítani lehessen. Furcsa, hogy a kontinens is megérezte ezt. Európa sem tekintett úgy Amerikára, mint Anglia egy gyarmatára, mert akkor népei ilyen tömegben nem hozták volna ide a hitüket.
Miközben a protestáns fejlődést követjük, mindvégig az Európai kontinensen kívül járunk. A kontinenst mintha meg sem érintené az a láz, amely rajta kívül felforgatta a világot. Két kicsi államon, Hollandián és Svájcon kívül csak Magyarországon van jelen. Ez nem véletlen. Minden protestáns térségre, mely szuverenitást nyert a világban, az a jellemző, hogy bizonyos területi, vagy egyezményes függetlenséget élvez Európával szemben a 16-17. században. Amerika, de még Anglia esetében is nyilvánvaló ez a függetlenség. Svájc már a 16. században nagyhatalmak által garantált módon független volt. Hollandia ezt a státuszt a 17. század elején, a spanyol világuralom összeomlása után érte el. Magyarország számára ezt a függetlenséget az oszmán birodalom jelenléte biztosította Európában. A három részre szakadt országot elsők között találta meg és hódította meg magának a reformáció. Ekkor mutatkozik meg igazi arca, és az is, hogy saját akaratából, kényszerpályák béklyói nélkül merre indult. Egyből becsatlakozott a későbbi alkotmányos monarchiák sorába, (Nagy-Britannia és az északi királyságok) amelyek kezdettől fogva nem az abszolút uralmi rend logikája szerint működtek, és amelyek mind protestáns országok lettek. A magyar királyság nem követhette elkezdett útját, nem lehetett protestáns ország. Ennek külpolitikai okai vannak, a török birodalom széthullása után az ország visszakerült Európa érdekterébe. Pedig az alatt a száz év alatt, amíg fennállt viszonylagos függetlensége, mind az alkotmányos monarchia, mind az amerikai modell elsajátítására fogékony volt. Az erdélyi fejedelemség története ismert, de azt kevesen tudják, hogy a török dúlás következtében az ország egyes területei olyanok lettek, mint Amerika, és a nép olyan kivert volt, mint Európa népei. Bocskai hajdú-telepítése felért egy Mayflower egyezménnyel, ugyanazt az önigazgatási rendszert eredményezte. Bocskai, népeinek szabadságát a hűbéri rendben neki tulajdonított jogánál fogva, kollektív nemesítéssel biztosította. Ez a jelenség nemcsak a kálvinisták következetes vallásosságát mutatja, hanem a rendszer rugalmasságát, minden korra és helyzetre való alkalmasságát.
Jól látható, hogy a reformáció elterjedésének két feltétele volt, a már említett politikai elérhetetlenség, és az, hogy a protestánsok megtalálják a nekik megfelelő hatalmi berendezkedési formát. Ahogyan az új földrész a kálvinizmusban, amely egyházi funkcióján felül szervezeti keretet adott egy új állam megalakulásának, vagy ahogyan Anglia, aki függetlenségre, később tengeri terjeszkedésre irányuló politikai törekvéseit a kontinens monolit tömbjének ellenállásával szemben csak az új hit áramlatát felhasználva tudta érvényesíteni. Vagy egy feltörekvő politikai akarat fogadja be az új hitet és megnemesül általa, vagy egy vallási közösség hitben nyert szervezetét alkalmazza politikai formaként. Hatalmi szervezet nélkül a 16-17. században nem beszélhetünk garanciákat biztosító protestáns perspektívákról. Ennek megfelelően nem beszélhetünk a protestantizmus európai formájáról sem.
Hiába szépítgetnénk a dolgot, a reformáció szervezeti formái Európa ellenében alakultak ki. Európa egy más világ, amely csak a mindent bíró hatalomban hitt, és az ellene lázadó belső ellenzékek javasolt, sőt megvalósított „alternatívái” még sokkal borzalmasabbak voltak. Azért kell múlt időben írni, mert a 20. században Európa végsőkig kiélte e természetét, két világháborúval és mértéktelen diktatúrákkal megbukott, elveszítette hatalmát. Belpolitikailag szabad és demokráciára van szorítva, de külpolitikát csak következmények nélkül gyakorolhat, fegyverekkel pedig végképp nem játszadozhat. Erre csak azt lehet mondani, hogy szerencse, mert az öreg kontinens olyan, mint a Bourbonok. Nem tanult és nem felejtett. Megváltójától ma sem akar mást, mint azt, hogy hagyja őt békén.
görgess! mi ez? könyv >
Hozzászólások