A lakosság, így családom is egy pontig tudta eredetét visszavezetni a múltban, a hajdúság letelepítéséig. Ami ez előtt volt, követhetetlen lett, a semmibe veszett. Akik érintettek voltak a letelepítésben - ez volt a lakosság többsége - azok számára az ősök nyoma kelet felé visz, egy kóbor, köteléket nem tűrő, rongyos szabad nép harcainak véres csapásán, Erdély sáros, ködös útjain. A város őslakosainak múltja az apró kis Árpád-kori település jobbágysorsában olvad el, amit nem jegyez a történelem, csak az anyakönyvek őrzik a családneveket.

Szoboszló a tokaji vár hűbérbirtoka volt, kelet-magyarországi és erdélyi családok kezén. A középkorban mocsaras, szikes lápvilág ez a táj, egyetlen kiemelkedő kis száraz lankáján állt a szoboszlói vár, a központi királyi hatalom kicsi bástyája, amelynek védelmi szerepe korán jelentőségét veszítette, a török hódoltság korára már csak romjaiban létezett. Út nem vezetett erre a lápon át, csak olyan kis csapások, amit az idevaló ember ismert. Ebben az elzártságban a hűbéri függés csak elméleti volt, a termőföldet embert próbáló, kemény küzdelemmel kellett a mocsaraktól évről évre visszahódítani, de a sovány szik akkor is csak keservesen termett.

Az itt élő népet a pásztorkodás tartotta fent. A várban nyoma van egy kis románkori templomnak is, de ez a vidék kívül rekedt a szellemi vérkeringésből, a kereszténység épp, hogy megérintette. A nép félig nomád, félig pogány módon élt és csak az átjárhatatlan lápvilág védelmének köszönhette, hogy épségben megmaradt. Mohács után Szoboszló a Partium és a török hódoltsági terület határán rekedt, mindennek kiszolgáltatva, védtelenül. A törökök be-becsaptak és sokszor porig égették. Egy ilyen portya emlékét őrzi egyik legkedvesebb néphagyománya, a szilveszteri „csergetés”.

Ez a nap volt gyermekéletem egyik jeles napja. A hozzáfűződő legendát jól ismertük, elmesélték a felnőttek és tanultunk róla az iskolában is. Arról szólt, hogy a törökök egyszer, egy szilveszteri napon rá akartak törni Szoboszlóra, de az itteni nép már tudta szándékukat és végső elkeseredésében összegyűlt. A pásztorok iszonyú ostorcsapkodásba kezdtek, éles puskák hangját utánozva olyan zajt csaptak, mintha egész hadsereg védte volna a várost. Tüzeket gyújtottak és fáklyákat lőttek az égbe, addig-addig, amíg a törökök elhitték, hogy nagy erő védi Szoboszlót és elmenekültek.

Ennyi a történet, nem tudni, mennyi igaz belőle és mennyi nem, de nem ez a lényege. Nem történelmi tényekről beszél, hanem messzire néző, nagy emberi igazságot mond a gyengeségben lakozó erőről, a küzdelem értelméről, az életbe vetett hitről, amely vérből, gyászból és rettegésből született ezen a tájon. A legendához járuló szilveszteri szertartásban egy röpke órára mindig felizzott a múlt, felverte az ősök nyugalmát, megidézte a hely szellemét. Fények gyúltak mindenütt a sötétségben, fáklyák füstjét itta a téli pára. Nádudvar felől már jöttek a csikósok gyors lovakon ügetve Szoboszló felé, összemérni ostoruk erejét a Piactéren. A városszélen csöndes, mély hangon felmorajlott a fagyos országút, távoli lovasok patkójának dübörgése hallott a Hortobágy felől, lápon felvert, bujdosó lelkek panaszát űzte előttük a szél. Félreverték a harangot és felkelt a város, fáklyás tömegben megindult a kivilágított templom felé. A téren gyertyák lobogtak, tüzek gyúltak és észak felől beügettek az első lovasok. A csikósok csizmásan, kék kötényben, hetyke, széles kalappal állták körül a teret és egyszerre nagy erővel feldübörögtek az ostorok. A máskor méltóságteljes nagyharang most félelmetes kongással, izgatott lüktetéssel vert, ostorok ereje tépte, szaggatta a levegő feszes selymét. Ősi haraggal dübörgött és morajlott a város, villámok csattanásával mutatta erejét az ismeretlenséggel terhes közelgő évnek. Nagy volt és diadalmas, a történelem hányattatásaiban az egyetlen biztos, szilárd maradandóság, az egyetlen erő, amely képes elűzni a rontás seregeit.

A tömegből egy hang nem jött, nehéz lélegzettel, némán, lenyűgözve hallgatta a város megidézett szellemét. Amikor csúcspontjára ért az ostorok ropogása, elakadt csend nélkül tombolt és mindenkit földhöz szegezett a révület, a nagyharang észrevétlenül ütemet váltott, mély zengése az áhítat hangjára tért. Elbizonytalanodtak az ostorok és lassan elcsendesült minden. Az emberek kioltották a lángokat, némán elfoglalták a csikósok helyét, megindultak a templom felé. Akkor, a reászálló, megrendült csend alatt, a lélek pogány diadalában megelégülve végre hallatta hangját a tömeg. Felzendült az ének, betöltötte a teret, az utcákat a zsoltár, "Tebenned bíztunk eleitől fogva".

görgess!            mi ez?           könyv >