Figyelj kedvesem. Emlékszel, amikor azt mondtam, nem véletlen, ami veled történt? Ez a kétszeri visszatérés? Azt is érzem benne, hogy az életed során erősen, és egyre erősebben kötődtél, hogy is mondjam, a nem látható dolgokhoz. A múlthoz, azokhoz az emberekhez, helyekhez, amik nincsenek már, amiket magadban hordoztál, amiknek te teremtettél helyet ebben a világban. Ráadásul örökkévalónak láttad és mutattad ezt a múltat. Örökkévaló a gyermekkorod, Szoboszló, az emberiség egyetemes történetéből eredezteted a felmenőink történetét. De a múlt sebezhetetlensége úgy érzem, mégis összefügg a sebekkel, amik benned vannak. Többször beszéltünk már róla, kisgyermek korom óta érzem benned a fájdalmat, vagy ha tetszik a depressziót. Az első emlékem ebben az életben az, hogy a szőnyegen játszom az autókkal, mentőautó vagyok, a kezemmel imitálom a szirénát a fejem felett, mire te felnevetsz az ágyon. Leteszed a könyved, észreveszel, mosolyogsz. Büszke és meglepett vagyok.

Nem szemrehányás, visszajöttél a halálból, de mindig éreztem, az igazi otthonod – bármilyen érthetetlen is – ott van a fájdalmaidban, ha biztonságra, vigasztalásra, erőre van szükséged, oda mész vissza. Vezeklésből vagy hűségből, de valahova máshova, máshoz tartozol, más valaki vagy. Igen, apádra gondolok. Illetve a szüleid válására, ahogy szétomlott a gyermekkorod világa. Mintha ezen sohasem tudtad volna magad túltenni. Onnan tudom, hogy őszintén sohasem tudtál beszélni róla. Viszont a szokásaid, az életmódod, az érzelmi reflexeid, a levelekért, a levelezésért érzett rajongásod, a múltba révedésed, és az általad leírtak annál inkább beszédesek. Persze ezt most már csak felnőtt fejjel látom vagy látom bele.

Apukád abban az évben ment el, amikor én születtem, és mint egy félisten ragyogott benned. Anyáddal, a drága kis Nanóval szemben pedig – aki veled volt végig – állandóan kifejezted rosszallásod és idegenkedésed. Valamikor 1966 novemberében történhetett, hogy a válás kapcsán Zsolti, az öcséd elhelyezési ügyében meghallgatott téged a bíróság. Húsz éves voltál, istenem. Azon a meghallgatáson úgy nyilatkoztál, ami anyádnak kedvezett. Függetlenül a döntés helyességétől ezt hatalmas törésként élted meg és kialakult egy erős lelkiismereti válság apáddal szemben, aki akkor egyedül maradt. Talán ezt nem tudod megbocsájtani azóta sem magadnak, hogy úgy érezted, magányra ítélted őt. Miközben vagy épp ezért ő volt a legfontosabb a számodra. Mintha az örökkévalóság az ő sorsát kompenzálná, konzerválná benned. Az is beszédes, hogy amikor apád 1967-ben összeköltözött Ilus nénivel a levelezésetek is megszakad, azt sem tudtad elfogadni, hogy mással él. 1966-tól Nanó és Zsolti már az új házasság szülte családban élt Debrecenben. 1968 januárjában pedig jött Jancsi, apu, és te elindultál. Legalábbis azt gondoltad akkor. Valójában a folyó meglelte medrét, a gyászodban apáddá változtál.

görgess!   mi ez?   könyv >