Él! – kiáltottam kifelé, befelé, oda rontottam hozzá. Mint egy riadt állat, felém kapta a fejét.

A mentőszolgálat kérdésemre azt mondta, hogy ne mozdítsam meg anyámat, ne adjak neki semmit, maradjak mellette, úgy várjam meg, míg kiérkezik a rohamkocsi. Odaguggoltam, megszólítottam újra. 

- Megismersz? 

- Hogyhogy? – fordult felém kelletlenül. Zavarban volt.

- Miben segítsek? Miben segítsek?

Megérti a kérdést: - Fázom, hozna egy takarót? 

Betakartam.

– Nagyon kemény – emelgeti fejét, grimaszol – egy párnát…

Hoztam. Láthatóan elégedett lett, bekuckózta magát. Otthagytam, futottam egy kört a lakásban, telefonáltam mindenkinek, elkezdtem gyűjteni a holmikat a kórházba. Közben oda-odamentem hozzá, de ilyenkor rendre teljes értetlenséggel fogadott.

A tárgyak között rohangálva, a hálóban, az üres íróasztal közepén, magányosan egy szöveget pillantottam meg, A4-es lapokat, rajtuk gépelt szöveg. Rossz érzésem támadt. Addig is felmerült bennem, hogy talán elege lett az egész, fájdalmas terápiából. Búcsúlevél? Beleolvastam. Felismertem a szöveget, nem emlékeztem pontosan, egy irodalmi lapban jelent meg vagy húsz éve. Hála Istennek nem búcsúlevél.

Amikor a mentő megérkezett az orvos hamar felmérte, hogy nincs közvetlen életveszély. Teljesen kiszáradt. Megmértek rajta ezt azt, felültették, kerekesszékbe rakták, bekötöttek egy infúziót. Csak amikor elindultunk, ismert fel és tört meg az értetlensége. - Fázom – ez volt visszatérő szava. A mentő sziréna nélkül vitt minket.

A kórházban a tizenhármas kórteremben fektették le. Nagyon furcsa volt, hogy mindenki nénizi, csókolomozza, drágámozza anyámat. Olyan idegennek éreztem ezt. Aztán a székből átkerült az ágyba, lett rajta hálóing is. Ekkor újra láthattam a testet. Talán két héttel azelőtt találkoztunk utoljára, szokásához híven a heverőn ült, kézfejét jellegzetes módon egymásba akasztva elemeztük a helyzetet. Amikor felfektették az ágyára taglózott le: az elmúlt két hét során, de valószínűleg az ezt megelőző pár napban harminc évet öregedett. A káliumhiánytól az izomzata teljesen megszűnt működni, tehetetlenül, felfekvésekkel, még mindig kábán, százévesen került be a kórházba.

Tudtunk azért beszélni. Nem értette, hogyan találtam meg. Én azt nem értettem, hogy az első tünetek érzékelésekor miért nem hívott? Erre azt mondta, hogy amikor az ember látta, már benne volt. Látta a nem fogadott hívásokat, hallotta a telefont csörögni, de képtelen volt kezelni a készüléket. Mielőtt álomba zuhant volna, búcsúzásul még meghagyta, a virágokat locsolni kell.

görgess!  mi ez?  könyv >