Ennek a vallomásnak most már maradéktalannak kell lenni. Tudnod kell azt is, mennyire féltem Tőled. Kiszámíthatatlan, vak erő voltál számomra, akinek járma alatt örökös szolgaságban éltem. Kezed egy mozdulatával boldoggá tudtál tenni, hogy aztán egy szóval megcáfolj mindent. Mert a szó nemcsak hazugságra, hanem bántásra is szolgált. Mi a boldogságot csak éltük, a beszéd korbácsként csattogott közöttünk. Oh, persze mindezt kulturáltan, sőt a jó szándék, a méltányosság és a türelem formájában tettük. Micsoda rafinált intézményeit találtuk ki mi a bántásnak! Mi lehetett ehhez képest az inkvizíció! Ott legalább ordítani lehetett! Mi rezzenéstelen arccal igyekeztünk elviselni az ütéseket, egyetlen vígasszal, hogy visszaüthetünk. Micsoda öröm volt Neked fájdalmat okozni! Mit meg nem tettem érte! Nagyon jól ismertük azokat a pontokat, amik fájnak, mert a bántás olyan keserű öröm és elégtétel, ami alatt megfeledkeztünk magunkról, nem kíméltük egymást. Nyomon követhetetlen ma már, hogy alakultak ki ezek a játékszabályok a lelki nyomorúság és reménytelenség útvesztőiben, hogyan teremtettük meg ezt a kemény harcmodort, amit mi olyan elegánsan csináltunk végig. És miért történt mindez? A kölcsönös elutasítás megtorlása, vagy a fájdalom okozásának bizonyossága, a Titok tettenérése volt a fontos? Vagy valami kétségbeesett küzdelem volt ez az igazság kínok árán való megmutatására?

Azóta százszor megkérdeztem magamtól, miért okozott nekem örömet, egyetlen számomra lehetséges boldogságot ez a szerelem? Miért nem cseréltem volna senkivel? Miféle önhittség volt vágyaid, mozdulataid, önkéntelen gesztusaid biztonságában boldognak lennem? Miért kellett nekem egyenes, szép szó helyett az elmondhatatlan? Végül is miféle ártalom ért engem ezen a földön, hogy ilyen szerelmet kívántam magamnak?

görgess!    mi ez?    könyv >