- Anyu, nézd csak ezt a képet! Nem semmi…

- Hoztál szemüveget? Hűűűű – lebiggyesztett ajakkal, fitymálón vizsgálgatja a fotót, ami őt mutatja 1968. július 13-án, menyasszonyként. Nincs megbánás benne a szépsége miatt, úgy tekint magára, mint a nők szoktak egymásra, „az arc, az alak mögé tekintve”.

- Lehet, hogy nem hiszed, de kifejezetten zavart, ha a férfiak elvesztették a fejüket a közelemben. Soha nem tudtam mit kezdeni ezzel a dologgal.

Hát szerintem azért kicsit tudtál, gondolom magamban és mosolygok is talán. De az igaz, hogy valódi kvalitásodat nem a külső megjelenésedhez kötötted. Kisfiúként természetes volt nekem ez a külső, nem vettem észre semmit ennek extrémitásából. Akkor szembesültem vele, amikor 1977 nyarán az Olaszországba emigrált Ancsa meghívására kiléptünk a nemzetközi porondra. Emlékszem, el voltam képedve, hogy anyunak ennyi ismerőse van ebben a távoli országban. A férfiak úgy vettek körül minket, mint falusi kutyák a tüzelő szukát. A legnagyobb természetességgel szólították meg a szőke turista nőt. Mindenütt ott voltak és ünnepeltek „minket”. Kérdően fordultam anyámhoz, aki azzal magyarázta ezt, hogy ez egy ilyen ország, ilyenek itt az emberek.

Kilépünk a szállodánkból, indulunk vacsorázni. Az olasz, aki napközben megmutatta a várost, ott áll a bejárat előtt, kezében egy forma-1-es versenyautó makettjével. Nekem hozta, azt hittem, behugyozok. De érzem a transzfer-szándékot az ajándékban. Ha elfogadom, az mire kötelez? Zavartan elvettem, felfoghatatlanul nagy ajándék, de az olasz unszolása ellenére nem bontottam ki. Az amoroso elvisz minket egy étterembe. Nem érzem jól magam, elvégre ketten jöttünk erre az utazásra. Az egész helyzet sérti a férfiasságomat. Anyám megoldása a következő. Odasúgja. Ha megettük a vacsorát, kezdj el hisztizni! Zseniális terv. Megesszük a vacsorát, nagy levegő, de nem is kell színlelnem semmit: Anyu, elegem van, menjünk haza! Anyám mondja az olasznak (németül?), hogy haza kell vinnie. Az kijön a farbával: OK, tegyen le engem, de találkozzanak még utána. Apád fasza, elborul az agyam, megrúgom az asztal alatt. Anyám látja, hogy ennek fele sem tréfa, felállunk, menekülünk. A versenyautó bent ég a szituban. Az olasz utolér minket az utcán, nem haragszik a helyzet miatt, jön végig a szállodáig. Ragaszkodik ahhoz, hogy tegyem el a kocsit. Anyám elveszi. Az olasz magyaráz utánunk, hogy holnap menjünk el strandra. Felérünk a szobába, nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Anyu elkomorodik, szégyelli magát. Előkerít egy menetrendet, majd csomagol. Nem maradunk tovább a városban, másnap korán reggel vonatra szállunk és utazunk tovább. Snitt.

Az ominózus este után mindig kettesben vacsoráztunk, mindig a tengerparton. Anyu megengedte azt is, hogy elszökve az asztaltól adózzak a bennem ekkor megszülető szerelemnek, fürödhetek a tengerben. A sötét vízből nézem anyámat, ahogy egy pohár bor mellett üldögél a lampionoktól megvilágított asztalnál, a tengeri szél játszik szőke hajával. Snitt.

Az utazás hátralévő részében sokkal távolságtartóbbak vagyunk, de ennek az eredménye is csak viszonylagos. Az olasz férfiak be vannak sózva. Valahol délen lekésünk egy buszcsatlakozást. Egy taxis ingyen elvisz minket a sziget másik felére. Mercedes, engem az ölébe ültet, kormányozzak csak nyugodtan. Szerpentin, az olasz szerelmet vall az anyósülésen ülő anyámnak, le sem veszi róla a szemét, én meg üvöltök, hogy nézzen már a kurva életbe, előre! Snitt.

Nápoly. Egy gyönyörű, hófehér egyenruhás tengerésszel beszélget anyám a vonaton. Nem nyomul, sőt félénk, borzalmasan jóképű és kedves. Velem játszik, megmutatja hatalmas tengerészzsákját, kapok tőle egy felvarrható horgonyt. Szomorú vagyok, amikor elválunk. Snitt.

Még egy valóban filmes jelenet innen, bár ez csak nagyon érintőlegesen tartozik a maszkulin emlékek vonulatba, viszont nagyon fontos nekem: mesteri. Szintén délen vagyunk, anyámmal egyedül ülünk a kupéban. Egyszer csak megjelenik egy igazi dél-olasz család, vannak vagy tízen, nem is férnek be a kupéba. Elindul a kiszorítós játék. Hangosan kiabálnak, bizonygatják, hogy az ő jegyük ideszól, adjuk át a helyet. Pechjükre a kalauz fiatal férfi, megvéd minket. A nyomás persze nem múlik, a família minden pszichikai eszközt bevet. Már a kapituláción gondolkodom, de ekkor anyám előveszi a Dzsungel könyvét és elkezdi hangosan olvasni nekem. Megdöbbentő a hatás. A család elnémul, velem együtt mind a tizen tátott szájjal, figyelmesen hallgatják a vadon törvényét, magyarul. Snitt.

Anyu olyan volt fiatalasszonyként, mint amilyennek a filmek a végzet asszonyát mutatják. Nem írom le, erre való a galéria. A titokzatos, festői külső szülte vágy a legtöbb széptevő előtt azonban elfedte azt a tényt, hogy Lázár Pálmában a „speciálisan szennyezett” hegeli szellemmel van dolga. Nem arról van szó, hogy anyu filozófusként élte volna az életét, és bár szépségének fénykorából eredezve lett egy majd életre szóló kapcsolata, mégsem mondanám, hogy a manökenek bölcsessége vezette ebben. Akár az intellektusából, akár a szépségéből fakadó hatalmára támaszkodott volna életében, el kellett volna fogadnia vagy ki kellett volna alakítania egy szabályrendszert. Oda kellett volna adnia magát. De erre sohasem volt hajlandó. Tamás bácsi talán éppen azért maradt meg végig, mert nem akart semmi formálist. A korkülönbség, a férfi társadalmi helyzete és a személyiségek egyedi együttállása valójában utazó társsá tették őt anyu számára. Tamás bácsi szívesen követte őt. És maradásában közrejátszottam vastagon én is. Ragaszkodtam hozzá, úgy szerettem, mint apámat, azért, mert nem akart az apám lenni. Tamás bácsit és az olasz utat leszámítva csak érintőleges tapasztalatom volt anyu szerelmi életéről, s most is, hogy levelezése és vonatkozó írásai a kezemben vannak, nem tudom őket másképp olvasni, mint egy kamaszlány naplóját. Ez nem értékítélet, egyszerűen önkéntes alapon nem volt bejárásom, ahogy sohasem jutott eszembe az sem, hogy őt bevezessem a magaméba. Annak oka, hogy mégis be kell építeni ezt a szálat Lázár feltámasztásába az a letagadhatatlan tény, hogy egy valamikor 1987-ben kezdődő szerelem új felismerést, tanítást, minőséget hozott anyu gondolkodásába és viselkedésébe. A szerelmi vágy és a szellem, a tézis és antitézis megtermékenyítő módon szintetizáltak benne. Ennek himnusza az íróasztalon talált és szeptember 18-án újraolvasott írás.

- Anyu, azt látom, hogy Apu és B. hasonló karakterek, tehát van egy zsánered. De, ha apámra legyintettél, akkor hogy lehet, hogy tizenöt év múlva B-vel ugyanabba a helyzetbe kerültél? Hogyan lehet az ember ennyi ideig szerelmes egy olyan valakibe, aki ennyire kiismerhető? Tudom, azt fogod mondani, hogy pont ez a szerelem lényege, de emlékezz vissza, hogy nevettetek Dórával, amikor kiderült, B. 2000 táján miként tette a szépet neki is a fogas megállójában.

- Szívem, én erről mindent leírtam. Tisztában vagyok azzal, mi olyan banális nektek ebben az egészben, de akkor sem bánok semmit.

görgess!   mi ez?   könyv >