Irénkém!

Most tettem le a telefont, hogy veled beszéltem, az éjjel három órát aludtam, bent voltam az MDF-ben a választási eredményekre várva, fáradt vagyok, nagytakarítottam napközben (ablakmosással egybekötve) és 5 – ½ 9-ig üléseztem. Ahelyett, hogy aludni mennék, levelet írok, mert úgysem tudnék elaludni, ahhoz túl fáradt vagyok és felkavart.

Szóval, amit leginkább érzek, az a szégyen önmagam előtt. Egy éve, hogy otthagytam a könyvtárat, azóta egyszer láttam B-t, most véletlenül összefutottunk és véletlenül elkeseredett volt és elhagyatott egy másik nő miatt és véletlenül jókor jöttem éppen. És én most felkavart vagyok. Ennyit ért az egy év, minden erőfeszítés a szabadságra (a belső szabadságra), ennyit ért az egész önérzetem. Csak azért, mert együtt töltöttünk négy órát, és ott volt, és átölelt, és elhittem, hogy szeret. Vagyis arról van szó, hogy én szeretem és hajlandó vagyok elhinni, ami kedvező, és ami talán akkor és ott igaz is. Pedig már eléggé ismerem és tudom, hogy magától sohasem keresett volna, mert csak játszani szeret a gondolattal és fél a felmerülő vágyak következményeitől, amit nem én támasztok ugyan, csak egyszerűen az élet. Eltitkolta a telefonjait, sőt tovább játssza őket, mert szégyelli, hogy csak ennyire képes azért, ami fontos neki, vagy csak ennyire fontos az egész. És különben is, ha fontos is volna, mindig titkolta előttem, hogy mennyire vagyok fontos neki. Azt viszont mindig fennen hangoztatta, hogy a barátnője mennyire fontos. Ez az egy dolog egyébként, ami az én szememben mellette szól. Persze még ennél is több szépséghibája van a dolognak. Leszámítva a telefonokat tudom, hogy ha nem az történt volna, ami történt, hogy elvesztette az állandó partnerét, akihez nyilván nagyon sok emberi kötődése volt és szerette is – ezt is a javára írom – akkor nem töltött volna el velem négy órát együtt. Mert mindig is féltette tőlem a barátnőjét, illetve ami ugyanaz, magát tőlem. Már tudniillik, mióta ismert. Pedig azt ő is tudja, sőt elismeri, hogy én voltam az egyedüli nő, aki sohasem kérdezett, nem panaszkodott és nem tett szemrehányást, mindent elintézett magában. Mert csak az vitatkozik és pöröl, aki maradni akar. És jól tudja azt is, hogy az én részemről őt csak egy dolog fenyegette, az hogy elmegyek, ami be is következett több ízben és végleg is. És ha mást nem, a hiúságát ez bántotta.

Nézd, én tárgyilagos vagyok, nem akarom szántszándékkal sötétebbre festeni a helyzetet, mint amilyen. Tudom, hogy az ilyenfajta emberi magatartás, mint az enyém, nehezebben kezelhető ugyan, de kétségtelenül vonzó, mert tudom, hogy egy emberben a szuverén cselekvés képessége mindig vonzó. Másrészt vonzó az is, amit soha nem kapunk meg teljesen, ami soha nem adja meg magát. Azt is tudom – amit a javára írtam – hogy az eltitkolt érzések mindig fontosabbak, mint a kimondottak, és inkább én legyek az a nő, akinek folyton bizonygatják, hogy a másik milyen fontos, mintha nekem bizonygatná ezt. Bár ellentmondásos, gondolom, érted, mire gondolok.

Csakhogy hiába minden, mert ő fél tőlem, jobban, mintha a nyakába akarnék akaszkodni, óvja magát és ő is menekül. Mert azt se felejtsem el mondani, hogy benne is megvan a szuverén emberi tett képessége, különben már rég nem volna érdekes. Ugyanakkor mégis esendő, mint én is. Mert csak addig képes ellenállni, amíg nem lát. Ha meglát, nem tud ellenállni, mint ahogy másnak sem.

Elgondolkodtat a barátnője cselekedete. A nők mindig hajlamosak arra, hogy a rivális nő helyzetét és tetteit ízlésük és érdekük szerint sematizálják. Nagyon rosszul teszik, mert az igazság arca rejtve marad, a szeretett férfi nemkívánatos arca. Nos, én szeretnék most kivétel lenni. Mondom, elgondolkoztat, hogy adva van egy önálló férfi, már önálló élettel és lakással, akit szeret az a nő, mert különben nem nézett volna el annyi mindent neki három évig – volt mit elnézni – és akkor egyszerre férjhez megy és közli, hogy a férfit soha nem akarja többet látni. Lehet-e ennek a férfinak a szavára építeni akár csak addig is, amíg a megkezdett mondatát befejezi? Mert nem arról van szó, hogy egy más férfiba szeretett bele, mert akkor nem mondaná azt, hogy soha többé nem akarja látni. Tehát szereti, és ő is menekül. Dosztojevszkijbe illik már ez az egész.

Most ittam egy kis tejet és újra átolvastam, amit írtam. Büszkén fedezem fel ebben az írásban politikusi gondolkodásomat és kvalitásaimat. Mire megyek vele az emberi lelkek útvesztőiben? Mire mentem vele a magam esetében? Semmire. Jó volt vele lenni, jó volt látni a részigazságokat, hogy szeret, és készen lenni arra, hogy besétáljak abba a csapdába, hogy majd nekem mondja, hogy szeret, kellek neki, fontos vagyok – amit mondott is – és közben arra vágyik, aki elment. Márpedig nekem sosem volt fontos, hogy mit mond, kivel van, amíg a vágyai nálam voltak. Ezért mondtam neki nemet és nem azért, hogy fussak még egy kört, hátha kívánatosabb leszek. Nekem nem kell sem a pillanatnyi vigasztaló szerepe, sem a teljes szerepcsere. De hogy teljesen őszinte legye, az az igazság, hogy nem mondtam végleges nemet. Mert az elérhetetlenről – ad abszurdum, filozófiai értelemben az örökkévalóságról, ami emberi megjelenésében nem más, mint a szerelem – mindig tudjuk, hogy elérhetetlen, de a lelkünk mélyén mindig képesnek érezzük magunkat a megszerzésére.

Mit beszéltünk meg mindenből együtt? Semmit és mindent. Kapkodó félmondatokat, ölelések, csókok között, hogy szeretlek és hogy én is, és hogy mindig és örökké, és hogy nem, mégsem. Amit nem tudtam élőszóban elmondani a telefonban, hogy gyönyörű szerelmes délután és este volt, és ha nem lesz soha folytatása, akkor is maga volt az örökkévalóság.

De lásd, hogy nem vagyok olyan emelkedett lélek, mint amire néha – és ebben a levélben is – képes vagyok. Ott motoszkál bennem egy titkos öröm és elégtétel. Lehet, hogy van olyan, hogy egy férfi két nőt szeret, lehet, hogy B. is szeret mindkettőnket, de két embert csak kétféleképpen lehet szeretni. És kettőnk közül félni csak tőlem félt és menekülni csak előlem menekült még eddig. Akarni csak őt akarta, és ami közöttünk történt, annak nem volt köze az akarathoz. Most sem, mert ez a találkozás a véletlen műve volt, a Jóisten adta a kezünkbe, amit magunktól megérinteni mindketten féltünk.

És most elmegyek aludni, mert mindjárt egy óra. Szervusz!

Budapest, 1990. ősz

görgess!            mi ez?           könyv >