Mindezt talán meg is lehetett volna szokni, ha a múlt tilalomfái élő mementóként nem állják el makacsul az utat. A gyermekkor világa, amelyben minden természetesen egy volt és értelmezhető. Amikor még úgy akartam, mert úgy tanítottak, hogy legyen az én beszédem úgy-úgy és nem-nem, és úgy tudtam, hogy ami ezeken felül vagyon, az a gonosztól vagyon. Talán ott történt felnőtté válásom, sok évnyi távolban, a debreceni klinika hársfái alatt, karomon a kéthónapos gyermekkel, ott a Legdrágább, a mindig férfiként kiálló, mindig igaz mellett, aki bordó frottírkabátban, üregeibe visszahúzódott arcával méltósága megtartásának utolsó nagy próbája előtt állt. Talán ami utána jött, „a kálvinista templom orgonája” volt az utolsó hang, amelyet még nem két szólamban hallottam. Ez az utolsó tisztán exponálható kép az életemben, mielőtt a gyanútlanságot kiszorítva végleg beköltözött volna a halál.

Persze önmentegetés ez, saját veszteségeim és a világ bűneinek számlájára írni a magam vétkeit. Nem kertelhetek, önként álltam be a sorba. Megcsaltam magam, kódjelek szerint tájékozódtam az emberi viszonyokban, igyekeztem mindenkit belehelyezni a látni kívánt képbe, hittem benne, hogy kizárható a világ nemkívánatos része és tudatosan alakítható minden kapcsolatom. A valóság sorozatos kijátszása végül is oda vezetett, hogy lebecsültem az életet.

görgess!   mi ez?    könyv >