A Népszínház utcában történt. Másodikos vagy harmadikos vagyok. Állok a boltban a gondolák között. Kávéból, talán ha három fajta van, de mennyi! Távol a tejes pult bűzétől hatalmas színes falként emelkedik fölém. Tenyerembe tartom a legizgalmasabbat. Julius Meinl. Mi lenne, ha ezt a mosolygós szerecsen fiút vinnénk haza? Felnézek, anyu már a pénztárnál áll, keres. Fizetünk, és helyrajzi adottság, a boltból kilépve azonnal a kapualjunk sötétjébe fordulunk. A lépcsőn megy előttem, fel az emeletre. Kissé megfeszülve cipeli a szatyrot, máris látom rajta, hogy nincs ott, megint a távbeszélőjébe beszél, dacosan, megmondón. Az arcán hullámokat vet, rezgeti. Már a félemeleti folyosón járunk mélyen, mindjárt az ajtóhoz érünk. Kínlódok, feszengek, tudom, ha most nem szólalok meg, akkor soha.  

- Anyu, figyelj!

- Mi az?

Kezében kulccsal tör az ajtó felé.

- Kérdezni akarok valamit.

- Mondjad.

Mit is akarok? A kávét? Valamit most már mondani kell.

- Csak azt akarom kérdezni, az jutott eszembe, hogy mi lesz azután, amikor már mindent megbeszéltünk? Nem tudunk beszélni majd semmiről?

Meglepődök a kérdésemen. Ő is.

A Népszínház utcában történt, a zárat fordítva szerelték be: záró mozdulatokkal nyílik. Így forgatja, szatyrait le se teszi, csuklójába váj a súlyuk. Kimerülten, szinte zuhanva nyitja az ajtót. Eltűnik a folyosóról. Bentről hallom.

- Nem értem a kérdést, fiam. Snitt.

Az angyal hajnalban érkezett. Az ágyszomszéd azonnal felébredt, ijedten nyújtogatta a nyakát a gyér világosságban. – Éjszaka egyszerűbb lett volna – gondolta az angyal, de vett egy nagy levegőt és felébresztette Lázárt. A felszín felé törekvő elbonyolódott álmok nem hatották meg, egy mozdulattal lerántotta a végtelennek hitt csend takaróját Lázárról. 

A pillanat mindkettőjüknek fájt; az ébredés tépte seb váratlan kiáltásban tárult fel. Lelepleződtek. Korábban szeretett volna még gesztusokat, emlékeket, megfésülködni mondjuk, jobban körülnézni a teremben, a kórházi szekrény fiókjaiban, de a növekvő hirtelenségben nem maradtak lehetőségek. Ismerős elektromosság járta át, de itt a hullám nem a hátát verte, hanem az arcába csapott. Száján és orrán áradó, selymesen szikrázó, melegséget érzett – és ezen elképedt –, ott volt a bőre. Utoljára rátekintett még a felriasztott Lázárra, aki a hang forrását keresve életképtelenül, grimaszolva mozgolódott az ágyon. Végül csak a kiáltás maradt, egyre artikuláltabban, egyre testszerűbben, mintha nem venne tudomást arról, hogy tehetetlenségükben már csak erre figyelnek. Ugyanarra a szóra.

Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki! És kijött a halott, lábán és kezén pólyákkal körülkötve, arcát kendő takarta. Jézus szólt nekik:

Oldjátok fel, és hagyjátok elmenni! 

Jn11.

blog1       mi ez?         könyv >