Szeptember 18-án munka után megjelentem újra a lakásban. Takarítás, szellőztetés után feltöltöttem a flaskákat és elindultam locsolni.

Anyámnak nem virágai vannak, hanem dzsungele. Több tucat eltérő méretű, életterű növény burjánzik szabadon a lakásban. A múlt tárgyait elnyelve, elrozsdásodott súlyzókon, gyermekkorom westernkatonás várain, műanyag és fémtálcákon, hangszórón, lábosokban, római tálban, vastraverzeken virágzik itt a vadon.

Sokat közülük még gyermekkoromból ismerek, harminc-, negyvenéves életformák ezek, dinasztiák, amiknek felemelkedésében és hanyatlásában gondviselésük különc királynője gyönyörködött. Anyu mindig is ragaszkodott a „virágokhoz”, de az utolsó tizenöt évben szinte beleolvadt ebbe a környezetbe. Bezárkózásában, passzív, elvonult életében ez az öntözött vadon jelenítette meg a harcot, aminek részeseként szerette magát látni egész életében.

Nem finomkodott, csak olyan növények éltek meg itt, akik szerették a meleget, a napfényt, egyszerűek voltak és erőszakosak. Anyám számára gyönyörűséget okozott a fáradhatatlan küzdelem, amiben a vadon élt. A növények az évek során méterekre kinyújtva mohó kezüket letapogatták, szorongatták egymást, körbefontak mindent, ami az útjukba került, magot hullatva riválisaik földjébe.

Anyám nem mindig tartotta a be nem avatkozás elvét. Volt, akiket sorsára hagyott, de volt, akiket egy semleges szektorba menekített az úrnő, ahol tovább élhették életüket. Így terjeszkedett a háborúk és békekötések során az erdő, vált családregénnyé története. 

Amikor tele voltak a műanyag palackok és indítottam volna a locsolást, furcsa meglepetés ért. A növények földje nedves volt, annyira, mintha előző nap locsolták volna őket. Nem értettem a helyzetet, de láttam, nincs sok dolgom a vadonnal. Munka hiányában eljutottam ismét az íróasztalhoz.

Szerettem ezt az asztalt, szintén törzstag volt nálunk. Látszott rajta, hogy az elmúlt évek során a perifériára került, ritkán ült le mellé gazdája. Egy megtépázott olvasólámpa, egy őskövület számítógép monitorja letakarva, néhány hivatalos levél volt csak rajta.

De meglátom, a szék kihúzva, és ott fekszik az írás, amibe előző nap beleolvastam.

Most is elkezdtem lapozgatni. Rájöttem, hogy előző este tévedtem annyiban, hogy mégiscsak búcsúlevélről van szó. Egy kapcsolatot zárt le vele anyám valamikor a rendszerváltáskor. Ez az írás akkoriban megmozgatta nagyon. Ekkor jött el az Országgyűlési Könyvtárból, és kezdett el politizálni a ferencvárosi MDF színeiben, lett a kerület alpolgármestere. A Könyvtár egyik pillanatról a másikra eltűnt az életünkből, vele együtt a gyermekkori biztonságos légkör. Ekkor szakadtak meg számomra érthetetlen módon azok a barátságok, amik eszmélésem óta körülvettek minket és életem részei voltak. Rendszerváltás. 

A kezemben az írás, ami - írója szándéka szerint - az egész átváltozás hátterét tartalmazta, a szellemi e=mc2. Sokáig írta, csiszolta anyám, megmutatta sokaknak, a barátnőinek és persze nekem is, tizenhétévesnek. Mindenki dicsérte, volt, aki egyenesen el volt ájulva, nekem nagyon nem tetszett. Sötét volt, vad és reménytelen. Egyáltalán nem szolgált magyarázatul az állítólagos fordulatra, ami akkor jött. Zavarba ejtő volt inkább, mint felszabadító. Ebben az életpillanatban tapasztaltam meg anyámnak azt a sorsszerű „képességét”, amivel váratlanul hátat tudott fordítani a neki nem tetsző vagy terhessé vált dolgoknak, kapcsolatoknak. Ez a „kivonulás” később többször is megismétlődött, amit én érdeknek és kényelemnek, minden ehhez kapcsolódó magyarázatot pedig intellektualizálásnak tartottam.

Anyám végül elküldte az írását a Hitelbe. Nem kellett sokat keresnem, az iratgyűjtőben megtaláltam az újságot, amiben megjelent, sőt a levelet is, amiben a főszerkesztő befogadja és méltatja az írást. De a cím nem tetszett neki, nem is sikerült semmi értelmeset találni, az íróasztalon fellelt gépelt példány is cím nélkül feküdt a helyén.

Tehát azóta is olvasgatja – gondoltam. Nekem azonban most sem volt sok kedvem hozzá, átfutottam inkább, és a legvégén kezdtem. Elolvastam a záró gondolatot, amire egyáltalán nem emlékeztem.

És akkor ott, nem tudom másképp mondani, egyszercsak megpillantottam anyámat.

Ahogy valamikor a napokban odaül az elhagyatott asztalhoz három-négy percre, olvassa ezt a vallomást. Eljut a végére, leteszi a papírt, majd elindul az egyik kis ösvényén. A következő kezelésre, a virágoknak vízért, vagy vissza a keresztrejtvényéhez.

A szeptember 17-ei találkozásunk fényében felismertem, ezek voltak azok az utolsó szavak, amiket éber és nyughatatlan tudata birtokában utoljára „szólt”, olvasott magának, az életének, mielőtt elsodródott volna ettől a parttól.

A szövegnek új jelentése és jelentősége lett, a vallomásnak és készítőjének, íme, összefonódott a sorsa. A felismert vagy vizionált pillanat lesújtott rám. Kinyílt egy ajtó és én beléptem. 

- Hát befejezte volna?

A kérdésnek kulcsa van hozzám. Elhalkul, elcsendesedik minden. Fizikai értelemben, piheként hullik le rólam a világ. 

 

Vallomás >

Közben menni kell. A vallomást a hónom alá csapva bementem a kórházba. Sokat mozgattak a nővérek, három patikát is végigjártam, mire összeszedtem a listát, de végre leülhettem az ágyhoz. Anyu teste még mindig iszonyatosan összetört volt, de most legalább azonnal megismert. Töredezett volt a tudata még ekkor is, tekintetében még mindig a meglepettséget láttam. Ittunk a szénsavas vizet és próbáltuk ismét átvenni, mi történt, mi történhetett az elmúlt pár napban.

Aztán elővettem a vallomást.

- Az asztalodon találtam anyu, megismered? És elolvastam az utolsó bekezdést.

Figyelmesen hallgatta, összeráncolta a szemöldökét, néha bólogatott, látszott, keresi a közvetlen okát annak, hogy ezt a szöveget hallja. Majd lassan, a végére felderült a tekintete, látszott, hogy nagyon tetszik neki, bólogatott, elismerően nézett rám.

- Te írtad, anyu. Ott találtam az íróasztalon. Emlékszel rá?

- Olvasd el, még egyszer!

Olvasom fuldokolva, bőgök. Anyám rám néz, megfogom a kezét.

- Igen kisfiam, erről szól a mi vallásunk – mondja nyugodtan.

görgess!  mi ez?   könyv >