Ratkay József apai akaratának hajótörése még távoli volt, lányához fűződő kapcsolata most inkább megenyhülést és közeledést hozott. Életében először sikerült Gizikét igazán boldoggá tenni, amikor megvásárolta neki azt a gyönyörű sárga pej kancát, amely kényes igénye szerint megfelelt az ő szépséges és nemes kisasszony lányának. Gizike ismerte az apját és tudta, hogy a ló az egyetlen olyan érték az apja szemében, amit nem kifizetett árával mér. Apjától ez olyan tisztesség és megbecsülés volt, amit nem osztogatott sűrűn az életében. Tudta azt is, hogy ez a tisztesség az ő új helyzetének és szerepének szól, de mégis meghatotta ez a gesztus, mert azt jelezte, hogy a lánya olyan rangra emelkedett a szemében, amely rangot ő a ló értékével becsül. És Ratkay József értékrendjében ez volt a legmagasabb becsület. Egész célratörő, tevékeny életében soha nem hagyta, hogy érzelmes nyavalygások megkössék a kezét, bizalmatlanul szemlélte és lebecsülte a mély emberi vonzalmakat. Lelkének esendősége csak a lovakkal szemben lelt magára, a lovak nemes szépsége ragadott el benne minden gyönyörűséget, ami mellett az életben érintetlenül ment el és amely ilymódon megelégülést kívánt. Minden értéket a ló testesített meg a szemében. Soha emberben akkora nagy lelket nem tapasztalt, amely olyan önfeladó hűséget és odaadást tanúsított volna és kiszolgáltatottságát olyan nemes büszkeséggel viselte volna, mint legdrágább lova a Vitéz. Amihez emberrel szemben soha nem lett volna ereje és bátorsága, a lovaktól hagyta magát megejteni és bűvöletbe esni. És jól esett neki ez az elgyengülés. Szerette és értette a lovakat. Már a fiatal csikót szemlélve megállapította, melyik lesz munkára fogva és melyik nő fel szem és lélek gyönyörűségére.

Vitéz lovának legendája volt. A hortobágyi ménesből került hozzá, onnan hozták el a hírét, hogy van ott egy vad és fékezhetetlen ló, amelyik gyönyörű, de ember meg nem üli. Elment érte a Hortobágyra, könnyen megszerezte és elhozta. Nem akarta betörni, ehhez a páratlanul nemes lóhoz az méltatlan lett volna. Nagy türelemmel erejét és gyöngédségét legszebb formájában adta át neki, meghódította és megszerezte magának a ló lelkét. Vitéz megértette őt és olyan rangon értékelte, ahogy senki emberfia. Ahogyan talán csak a Megváltó értette és értékelte a gyarló embert, akiért önmagát adta. Legkedvesebb foglalatossága a lovak körül volt. Most is kiváló alkalom kínálkozott rá, amikor elhatározta, hogy Gizikének lovat vesz. Bejárta a pusztán a legjobb méneseket, szemügyre vett és megült száz lovat, amíg ezt az egyet kiválasztotta. Kisasszonynak nevezte el és úgy vezette Gizella elé, ahogy a királyt vezetik fel választottjának. És Gizike természetes vonzódása a lovakhoz olyan találkozási pont volt, amelyen apja lelkére hangolódott. Megbecsülte a Kisasszonyt és nagy gyönyörűséggel tanulta el tőle kecses mozgásához az alkalmazkodást, megtanult női nyereggel lovagolni és férfi módra is, de a végén már nyereg nélkül is megülte. Teste átvette a ló mozgásának ritmusát, a mozdulatok közös harmóniáját. Gizella becsülete apja szemében akkor nőtt meg, amikor látta, hogy nem saját mozdulatait érvényesíti a lovon, hanem ő tanulja el Kisasszonytól a lovaglást. Akkor már rábízta a lovat, őt is a lóra és mehetett vele, amerre látott.

Gizikének hallatlan örömet jelentett a ló társasága. Eleinte, amikor már biztonsággal megülte, a száguldás mámora ragadta el, aztán meglassította rohanását, a kellemes, sétáló ügetésben kitárult előtte a puszta világa, nagy területeket járt be alkonyatba nyúló, magányos délutánokon, friss fényekkel ragyogó reggelen. Egy idő után betelt a mozgás varázsával, a kinyíló pusztával, a vadak kergetésével, szabadjára engedte a Kisasszonyt és csak nézte, gyönyörködő szemmel itta be a tó elegáns, méltóságteljes, finom mozgását. A szépség ösztönös és természetes művészete volt ez a mozgás, a ló gyönyörű formája, a testén átívelő erők hajlékonysága, a bőrén átfutó finom remegés. Az állat úgy látszott, megérti a lány gyönyörködését és ő maga is élvezte a közös gyönyörűséget. Meglendült és kecses ívben szökkent, nyihogott egyet és nevető szemmel leste a hatást. Mert nevetett és komor tudott tenni, szilaj és gyengéd. Szeretetének pillanatában megmerevítette szíjas, szépívű izmait, mint katonák a díszlépést, dicső járását feszes ritmusba fogta, odalépdelt a kislány elé, megállt előtte, merev szögbe hajlított dacos fejét a lány arcához érintette. Gizike egész tényével magába fogadta a ló szépségét és észrevétlenül megváltozott mellette látásmódja. Minden szépséget a tőle elsajátított értékeken mért, ízlése kifinomult és elvetett minden talmi utánzást. Ráérzett arra, hogy a szépség nem látvány, hanem magatartás, amely a fák helytállásán, a virágok nyílásán és hervadásán, a fű növésén tanulható, minden élőlény szépsége. Így az emberé is a neki rendelt élet megélésének minőségén méretik meg. Ebben a szemléletben minden elsajátított tudása, életének tapasztalatai harmóniába rendeződtek, megbékült benne a világ és saját élete felkavaró ellentmondása.

görgess!            mi ez?           könyv >