Különösen nagy változást hozott az új Önkormányzati rendszer Budapest életében. A város történetében először kaptak teljes önállóságot a kerületek és kétségtelenül, eddig ismeretlen mértékben háttérbe szorult a Fővárosi Közgyűlés és a főpolgármester szerepe. Ez a rendszer megfelel annak a változásnak, ami a város életében végbement az elmúlt 40 év alatt, amikor egy torz politikai szemlélet eredményeként Budapest szerepének túlsúlyra jutása és növekedése a normálisnál sokkal nagyobb mértékben ment végbe.

A város lakosságának megszaporodása és a kerületek közötti küIönbségek elmélyülése miatt kétségtelenül szükség volt az önkormányzati rendszernek is követni ezt a változást. A főváros, mint egység, már az elmúlt évtizedek alatt sem tudott működni, az egyes feladatok és a csatolt anyagi eszközök kerületi szinten lettek felosztva, a főváros, mint egy mandarin, hatalmi eszközökkel irányította a kerületeket. Szerepének jelenlegi háttérbeszorulásában közrejátszott az az ellenszenv is, ami a korábbi irányítás módszereit kísérte. Most, amikor a kerületek megkapták az önállóságukat, mind erőteljesebben felmerül a „hogyan tovább?” kérdése. Mi lehet a modell és fogodzó a továbblépéshez? A közgyűlés semmiképpen. A főváros mára, mint egy férfiasságától megfosztott Don Juan, már csak próbálkozik. Óriási költségvetéssel, minimális hatáskörrel tét és kockázat híján, teljes érdektelenségben. Sokáig a parlament szolgált az önkormányzatok számára a demokratikus működés modelljéül. Erősítette ezt a szemléletet az az azonos mód, ahogyan a választások után az önkormányzati testület felállt, koalíciós alkudozások eredményeképpen osztották fel a tisztségeket és a polgármester személyének kijelölése a győztes párt privilégiuma lett. A két döntéshozó hatalmi szervezet jellegének és működési módjának különbségei azonban egyre nyilvánvalóbbá váltak. A parlamentben a társadalmi érdekek megtestesítői mindig a pártok voltak és lesznek, míg az önkormányzatokban a pártok szerepe egyre inkább háttérbe szorul, a személyes szimpátia, az érdekösszefonódások, lobbik háttérbe szorítják a pártpolitikát, olyannyira, hogy a pártközi megegyezések által elosztott tisztségek hatalmi kereteit sorra szétfeszítik az újfajta erőviszonyok. Ezért az önkormányzatok háza tája botrányoktól hangos, polgármesterek és jegyzők hullanak el sorra a csatamezőn, megnehezítve, sőt tehetetlenné téve a közigazgatás működését. Ráadásul az önkormányzati törvény a polgármester leváltását nem teszi lehelővé, a poszton való személycsere csak lemondás útján érhető el, így az ellenérdekű csoportok nem válogatnak az eszközökben a lemondás kikényszerítéséhez, tettlegességig menő harcokról szólnak a tudósítások.

A probléma leegyszerűsítését jelenti, ha ezt a jelenséget elintézzük annyival, hogy a demokrácia „fejlettségi foka” nem teszi lehetővé a konfliktusok parlamentáris eszközökkel való kezelését ahelyett, hogy meglátnánk azt az ellentmondást, amely a pártviszonyok és a helyi élet konkrét viszonyai között fennállnak.

A probléma megoldását az fogja jelenteni, ha a helyi közélet érdekképviseletei és intézményei megerősödnek és szervezeti formát öltenek, kiszorítva a helyi politikából a pártokat.  A választások során kialakított FIDESZ-SZDSZ koalíció már minden kerületben romokban hever, helyébe léplek újfaita erők koalíciói, amelyek immár nem pártok szerint oszlanak meg. Nincs tehát válságban az önkormányzati rendszer, csak születése normális vajúdását szenvedi.

Rendelkezésemre álló adatok és tapasztalatok birtokában nyugodtan elmondhatom, a Ferencváros képviselőtestülete egyedüli a budapesti kerületek között, amely békésen élte meg ezt az álalakulást. Ha őszinte akarok lenni, csak azt mondhatom, nem tudom, hogy minek köszönhető ez. Több tényező szerencsés találkozása, több ember személyes érdeme.

Az SZDSZ a polgármester személyének kiválasztásakor nem hagyatkozott a kézenfekvő lehetőségre, hanem olyan embert keresett, akit a koalíciós partner és az ellenzék is el tudott fogadni. A polgármester soha nem folytatott az önkormányzatban pártpolitikát ezért meg tudta teremteni a pártok közti egyensúlyt. Az SZDSZ ugyan döntő többséggel van jelen a képviselőtestületben, mégsem igyekezett felfalni minden pozíciót, az MDF-nek létszáma feletti részvételt biztosított. Az önkormányzat legfőbb egyeztető fóruma a Házbizottság. Ez a pártok frakcióvezetőiből álló bizottság, ahol a 15 fős SZDSZ-nek ugyanakkora szavazata van, mint az egy fős MSZP-nek, és senkinek nem jutott eszébe az, hogy ennek jogosságát elvitassa. Az MDF ellenzéki politikája a szélsőséges és bomlasztó megnyilvánulások nyesegetését szolgálta, kivetve a testület életéből, ami nem oda való, de mindig a megnyilvánulásokat és soha nem az embert. A FIDESZ ezt az adogatást kritikusan, de alapvetően jóindulatú kívülállóként szemlélte. Az ideológusok, hála Istennek elmentek a fővárosba és a parlamentbe. Persze ideológiai próbálkozások így is történtek az önkormányzatban, belül is, kívül is, ilyen és olyan irányból. Tudjuk, milyen sorsuk lett. Nem hiszem, hogy felnőtt embernek ideológiára lenne szüksége. Az ideológia, bármilyen címkét visel is és bármilyen gyönyörűséges, mégiscsak az, ami, az autoritás eszköze. Egymással való tusakodásunk közben azonban kezdtek a vonzódások befelé fordulni, a kör lassan bezárult, észrevétlenül végbement az átváltozás, és felfedeztünk egy nagy erőt magunkban: a közösség erejét.

Küzdő- és erőteret, amely az emberi teljesítményt egyedül képes úgy hatványozni, hogy az ütőképes politikai tényezővé válhat. Emberi együttlétet, amely képes kiállni tagjaiért és önmagáért. Magunk teremtette politikai formát, mely önmagában való, szuverén, és mint ilyen, hatalom. Alkotmányos értelemben az egyetlen hatalom, de hatalom egy kicsit a fogalom krisztusi értelmében is. Nem hiszem ugyanis, hogy Michelangelo, bármilyen nagy művész volt is, akkora hitet, mint a Dávid, kőbe tudott volna vésni Firenze nélkül.

Jól esik kimondani és ki kell mondani az igazat. Mi, ferencvárosi polgárok, itt a Bakáts téren, mint Európa történetében annyiszor, szükségből, hétköznapi módon és ösztönösen, de épp ezért példaértékűen nagy dolgot fedeztünk fel és gyakorlunk immár két éve: a köztársaságot.

Ilyen egyszerű.

Dr. Lázár Pálma, MDF

1993. január

post1            mi ez?           könyv >