Különös, de műveltsége magasabb iskoláját, az étet esztétikumának elsajátítását apja adta öntudatlanul a kezébe. Most látta meg, hogy apja milyen kifinomult ízléssel szemléli a természetet és milyen csökönyösen ellenáll annak, hogy ezt a látásmódot kiterjessze a világra és saját életére. Milyen alázattal képes a teremtett világot elfogadni, mennyire megtagadja az alázatot az emberi világgal szemben, amit uralni akar. És ez a kétféle szemlélet jól megfér benne, saját ellentmondása nem okoz semmilyen konfliktust az életében.

Igazából most értette meg apját és már nem félt tőle. Megértette lényének nyers ellentmondását, amit hatalmas vitalitás tartott egyensúlyban, de ami egyúttal, több-kevesebb finomsággal minden ember belső ellentmondása volt, az Isten arcára teremtett és a maga útját járó, a világot uralni igyekvő ember ellentmondása. Egyúttal saját ellentmondása is, amely egy volt immár a világgal, ahol belső drámáját hitelesen, embertől el nem vitathatóan hordozhatja. Apja mégiscsak befejezte benne a teremtés munkáját, mert nemcsak nemzette és a világra parancsolta, de kezébe adta félelmeitől való megszabadulásának kulcsát is, azt a biztonságot, amelynek birtokában engedelmessé válnak a dolgok. Ez a biztonság számára a szépség lényegének megértése volt és így az már nem külső, természeti elrendelést, hanem saját lényének életre hívását jelentette.

Ettől kezdve élete megváltozott. Minden szembeszegülés és lázadás nélkül el tudta fogadni új helyzetét, nem félt többé a világtól, amiben mozgott, és ahogy félelme elmúlt, képes volt meglátni a neki nem tetsző magatartás mögött az emberi indítékot, mások szorongását, amely kifelé néha ijesztő gőgöt, rideg fensőbbséget mutat. Megértette, hogy az emberek az esetek többségében jobbak, mint amit kifelé láttatnak, de tapintatos ösztönei óvatosságra intették, a szívében feltámadó együttérzés rávezette, hogy a kifelé mutatott arcot tiszteletben kell tartani, nem szabad az embereket saját titkaikkal szembesíteni és nem kell feltétlenül közeledést keresni, ha a másik nem akarja. Ebben a látásmódban észrevétlenül megnyílt előtte a családon kívüli emberi kapcsolatok lehetősége, ahogy szót értett az emberekkel, egyszerre izgalmassá vált a világ. Baráti kapcsolatokat talált benne és élvezni kezdte, hogy környezete számon tartja.

A másik nemmel szemben még mindig tartózkodó volt, de már nem tartott a fiatalemberektől, mert nem volt oka rá. Elfogadták és tiszteletben tartották távolságtartását és a velük való érintkezés kikerült minden kétértelműséget, egyenes, minden hátsó gondolat nélküli viszony lett. Ahogy apjával való kapcsolata megváltozott, úgy változott meg benne a férfiakról alkotott kép is. Talán új életével szembeni minden félelem és tartózkodás ebben a viszonyban gyökerezett eddig is. Talán azért félt felnőtté válni, mert úgy érezte, akkor köze lehet ahhoz a világhoz, amit apja képviselt, amiben ő mindig alul maradt, margón kívülre került, aminek nem tudott megfelelni.

Most végre megértette apját. Nem a gondolkodás törvényei szerint értette meg, nem volt magyarázata rá, kulcsot talált apja magatartásához, amikor felismerte saját életének ellentmondásaiban apja ellentmondásos arcát és megtanulta tőle, ami egy embertől egyáltalán megtanulható. Azt, hogy életének ellentmondása nem az ő hiányossága, csorbult, sikerületlen személyének jegye, hanem az élet természetes velejárója, az emberi lét és a világ mindig megbékülő és mindig megújuló ellenállása, közös jegy, lelki rokonság ember és ember között, amit viselni és győzni lehet. Attól a perctől kezdve kapcsolatot talált apjával, amikor közös és természetes közegükben rátalált önmagára. Nem félt már apja nagyhangú, erőszakos modorától, ráhangolódott és elfogadta ezt a magatartást kiindulási alapként közös nyelvük megtalálásához. Akkor volt a legfelszabadultabb, amikor együtt száguldottak lóháton a szántóföldeken át és ő pajtáskodott, évődött, feleselt vele, megnevettette apját.

Ratkay József nem mutatta ki, de nagyon büszke volt a lányára. Lám, hogy kikupálódott a kis fruska! Mégiscsak az ő lánya, a vér nem válik vízzé! Lassan vőlegényt kell neki keríteni, de ez még ráér. Nem adja oda valami semmiházi fajankónak, amikor még ő akarja megjáratni a világban, hadd egye a fene érte a vármegyét. A lány egyelőre nem mutat semmi érdeklődést ez iránt, így van ez rendjén. Egy lánynak szemérmesnek kell lenni, de csak annyira, hogy ne aludjon meg a tej a szájában. A szeméremben nincs hiba. Jóleső elégedettséggel állapította meg, hogy volt kitől tanulnia. Mindent el lehet mondani Ilonára, de hogy leánynak is, asszonynak is nem volt helyénvaló, azt nem. És bár ő egy ilyen asszonyt nem viselt volna el sokáig, azt el kell ismerni, hogy Gizella nagyon jó kezekben van nála. Ő akkor már sokkal többre tartotta az anyósát, aki nem úri hölgy, de jó asszony és kemény kőszikla. Soha nem kényeskedett, nem válogatott, mindig elfogadta azt, amire rászorította az élet. Remélte, hogy Gizellában több van a nagyanyjából, mint Ilona úri önállóskodásából. Egy magafajta asszony akkor jó, ha kitanulta a finom viselkedés minden csínját-bínját, de nem hagyja, hogy ez elvegye az eszét, mindig odafigyel a lényegre, a földi dolgok hasznára.

görgess!            mi ez?           könyv >