Amikor apu elment sokszor megjelent álmaimban. Nem újjászületettként, ugyanazokkal az ügyekkel, problémákkal keresett meg, mint amikkel még ideát küzdöttünk. Sajnos magyarázkodott és szemrehányó volt, hogy magyarázkodnia kell. Álmomban azt mondtam neki, hogy most már pihenjen, nyugodjon meg, mindez ma már nem fontos. Csalódott volt. Még párszor megjelent, reméltem, témát válthatunk, de minden alkalommal megismétlődött ugyanaz a jelenet.

Anyu esetében fordult a dolog. Amikor először álmodtam vele, nála, illetve náluk vacsoráztam, mert Tamás bácsi felesége volt, egy ízlésesen berendezett nagypolgári lakásban fogadott, ezüst étkészlettel dolgoztunk a szépen terített asztal mellett, anyu kiskosztümöt és gyöngysort viselt. Az étkezés egyébként úgy zajlott, mint hajdanán a valóságban, Tamás bácsi műfogsorával képtelen volt megrágni bizonyos ételeket, így az étkezés egy adott pontján diszkréten szalvétába bocsátotta a kezelhetetlen táplálékot. Gyerekkoromban borzadva vártam ezt a pillanatot, most azonban nem tudtam eldönteni, zavar-e? Aztán Tamás bácsi eltűnt, igen időközben meghalt gondoltam, kettesben maradtunk anyuval. Ekkor beszélni kezdtem hozzá. Nagyon meglepődtem. Egy félbe maradt, negyvenes ipse szólalt meg, aki nem vitte semmire, de akinek ezer jó indoka, mentsége volt elfuserált állapotára. Nem tudom feldolgozni, hogy elmentél – mondtam neki végül és bőgni kezdtem. Anyu zavartan mosolygott, érezhető volt, hogy nem tud mit kezdeni kifakadásommal, illetve kudarcosságommal. Távolságtartását ébredésem után az álombeli "töketlen marha" helyzetnek tulajdonítottam.

A vacsora után megváltoztak az álmok. Egy semleges, ismeretlen szituációban születtek, ahova bekerülve álombeli tudatomban egyszer csak előjött egy érzés, világossá vált, hogy álmodom, alkalmam van találkozni vele. Például egy nagyobb, ismeretlen társaságban sétáltam lefelé Almádiban, az Auróra parkban és megéreztem, hogy ott van valahol ő is. Keresnem kellett, de megtaláltam, talán éppenséggel előlem bújt el valahol a csoport végén. Amikor köszöntöttem, ismét ugyanaz a zavart távolságtartást éreztem rajta. Nem akarok semmi rosszat – mondtam neki – csak szeretnék még beszélgetni veled, ha lehet. Engedett, de azt éreztem, mintha ez már nem nekem, az Ádámnak szólt volna, hanem az élő hatalmasságnak, aki odaátról látogatta meg őt. Úgy viselkedett, mintha nem lett volna szabad érintkeznie velem. Arról faggattam, hogy a Népszínház utcai pici lakásban hogyan fértünk el négyen, amikor Nanó Zsoltival felköltözött Budapestre?

A válaszára nem emlékszem, csak a gyötrelmes ébredésre, az átvirrasztott éjszakára, amikor ismét kétségbeesett viharrá dagadt bennem a gyász, a „múlt jelentéktelen kis epizódjai” fékezhetetlen fájdalommal és egyidejűséggel törtek fel belőlem, és úgy képzeltem, ha autóba ülök és elhajtok a nyolcadik kerületbe, a félemeleti lakásban nem kínai ruha lerakatot, hanem magunkat találom, és az öröknek megélt együttlét lesz újra mindenre a válasz.

Mivel az elkövetkező álmok is hasonló forgatókönyv szerint zajlottak; távolságtartás, ébredés, vergődés – lassan leszoktam arról, hogy keressem őt, még ha az a valami jelezte is az ott létét.

Aztán jött egy csavar.

Munkaügyben a Ráday utcába kellett mennem és gondoltam, a Google Street View-n megnézem a helyet. Az utcakép 2012 májusában készült, vélhetőleg kora reggel, mert minden elég kihalt. Ismerem a környéket, 1983 óta itt laktunk nem messze, az Üllői úton. Megnézem a házunkat, gondoltam. Itt is ugyanaz a helyzet, gyér forgalom, friss reggeli fények. Nézem a ház kapuját és hirtelen ugyanaz az érzés futott át rajtam, mint álmomban, azt éreztem, hogy valahol tényleg itt van. Keresni kezdtem. A korai időpont miatt egyetlen lehetőség mutatkozott, a vásárlás, a Nagycsarnok. Elindultam hát az Üllői úton, bekanyarodtam balra az Erkel utcába, át a Ráday kereszteződésen, tovább a Lónyay felé.

Ott jött velem szemben a túlvilág, világos ballonkabátban, egy furcsa, kissé rövidnek tűnő nadrágban. Először nem voltam biztos benne, mert az arcát kitakarja a szolgáltató és hiába, soha nem hittem a megérzéseimben. Csak amikor mellé értem vált egyértelművé a virágos, kék bevásárlókocsiról, a bumfordi barna cipőről, amivel annyit szemezek most az Üllői úti lakás nappalijában.

Elképesztő pillanat volt, a táguló univerzumba távozva megmutatta magát az Erkel utca 7. előtt.

Prológus

Hogy mit jelentenek az álmok, ezek a találkozások? Nem tudnék a túlvilági dolgokra következtetni belőlük, azt hiszem, a fenti tapasztalatok sokkal inkább erre a valóságra vonatkoznak. Egyszerű dolgokról van szó. Igaz a mondás, nemcsak magunknak, magunkban élünk. Az ember kiterjedése, ahogy a fának is, nagyobb, mint látható fizikai kerete. Az életbe eresztett gyökereink átnyúlnak mások földjébe, össze vagyunk nőve, gabalyodva egymással. Egy zárt érzelmi viszonyból, egy szülő-gyermek, vagy házastárs párosból, ha az egyik fa kidől, igaz lelki síkon, de valahogy mégis fizikai szabályszerűséggel elkezdi kihúzni gyökereit a másikból. Megmozdul, elindul belőlünk a másik, és igen, fizikai értelemben is húz magával, mint a haláltánc-ábrázolásokon.

Anyu szeptember 17-én valóságos földcsuszamlást indított el bennem. Nem azért mert annyira össze voltunk volna gyógyulva, sőt az utolsó tíz évben látszólag teljesen eltávolodtunk egymástól. Nem lelki, hanem fizikai értelemben volt ez földcsuszamlás, bebizonyosodott, hogy addig csak sejtett módon, de valóban ismeretlenül mélyen él bennem ő, mozgat az az erő, ami a világra hozott. Aláhullásával olyan gyökerek mozdultak meg, amiknek vége tudatom tudatelőtti állapotába, végső soron a teremtésbe kapaszkodnak. Távozása érkezés volt. Hirtelen annyira csak az életemről szólt az életem, mint gyermekkoromban. Még immunitás tekintetében is, mert minden aktuális nyomasztó körülmény, bizonytalanság egyik pillanatról a másikra elhagyott: eltűntem a világból, elmentem közületek. 

Az álmokra visszatérve, továbbra is azt hiszem, nincs értelme a túlvilági élet keresésének, mert valójában saját világunk határait sem ismerjük. Elképzelni sem tudjuk, milyen mélyre eresztjük egymásba gyökereinket, hogy hányszorosa vagy éppenséggel mennyire töredéke vagyunk önmagunk vélt kiterjedésének. A halál utáni élet nem a túlvilághoz tartozik. Az ember halála sem tökéletes, nem tűnünk el tökéletesen benne. És igen, ha majd elmegy az a részünk, ami a másikban is ott van, követni fog minket, keresésünkre indul.

Lassan dől a fa, friss földet szaggatva fel az alvó talajból. A rögök illata még mindig te vagy.

görgess!    mi ez?    könyv >