Akik az asztrológiában hisznek, úgy gondolják, hogy a születés pillanatában a csillagok állásának konstellációi meghatározzák az ember személyiségét és ezen keresztül sorsát is. Én a csillagoknak nem tudok ilyen közvetlen módon emberi jelentést tulajdonítani. A csillagok világának természete a titokzatosság és jelentése a lélek és a képzelet számára sokkal gazdagabb az erőltetett, féltudományos magyarázatoknál. Mégis, valamiben igaza van az asztrológiának. Kétségtelen, hogy az ember születése pillanatában meghatározott erőtérbe kerül. Csakhogy ezek az erőterek emberi helyzetek erőterei. Az én családom kétpólusú volt, mint az atomok szerkezete. Két döntő, szuverén személyiség, az apám és a nagyanyám határozta meg karakterét. Ez a két ember helyzeténél fogva nem lehetett közvetlen hatással egymásra, a kohéziós erőt anyámnak kellett volna megteremtenie. Nem rajta múlott, hogy ez eleve lehetetlen volt. Apámat meghódította, de nagymama szemébe azt a bizonyos fényt nem lehetett belevarázsolnia soha. Milyen borzasztóan pontos a nyelv, amikor a szeretett személyre azt mondja: „szemem fénye”!

Mindenki tudja, milyen a szeretet, de szemérmesen hallgatunk arról, hogy elsősorban és mindenek előtt azért ilyen, mert szeretni gyönyörűség. Legfontosabb képességünk, legfőbb örömünk, legnagyobb lelki erőforrásunk. Ugyanakkor minden ésszerűségnek, érdeknek, életünk legfőbb értékeinek ellentmondóan befolyásolhatatlan, öntörvényű, tragikus erő. Nincs semmi érdemünk abban, hogy szeretnek, és nem tehetünk arról, hogy kit tudunk szeretni. Mégis az ember gyönyörű tulajdonsága, szembeszállni a lehetetlennel, mert a szeretet a lelkiismeret és az élet parancsa. Ilyen­ kor megtörténik az, amire csak az ember képes. Felülemelkedik önmagán, önfeláldozó, tűrő, viselő, gondoskodó szeretet tanúsít, kietlen, szikes partokon is életet teremt. Nagyanyám és anyám egymás iránti szeretete is ilyen hősies szeretet volt, készek voltak az életüket adni egymásért, anélkül, hogy ebben lelkük szomjúsága valaha megelégült volna.

A családok életét többnyire ez a szeretet élteti, szervezi és irányítja, az erkölcsi szenvedélyből eredő szeretet, amely Krisztustól való. Ez a láthatatlan szervező erő. Láthatóan a családok akkoriban a tradicionális erőtérbe szerveződtek a férfi hatalmi státusza körül. A mindennapi élet valóságában persze mindig a személyiség hatása és jelentősége döntött, az erősebb alkat vette át az irányítást. Az esetek nagy részében ez megfelelt a formális szerveződésnek, a férfi volt a családok többségében rendszerint ez az erő. Ott, ahol az asszony bizonyult erősebbnek, ahol a látszólagos és valóságos hatalmi helyzetben ellentmondás jött létre, ott bizony állandó konfliktusok voltak.

Anyám gyermekkorában, a nagymama családjában is ez volt a helyzet, azzal a különbséggel, hogy nagymama a hatalmi megoszlásról szóló hallgatólagos megállapodást mindig megtartotta, saját méltóságérzete megkövetelte a nagyapának megadott tiszteletet, soha nem éreztette saját fölényét és ezt nem csupán a békesség kedvéért tette. Neki az ő mindenkitől független, külön belső világa, saját, senkivel meg nem osztott képzelete, vágya és hite elég erőt és érzelmi megelégülést adott, nem volt szüksége arra, hogy érvényesítse ezt. Jóval születésem előtt, anyám lány korában, mikor még nagyapa élt, minden nap szertartással végződött. Este, vacsora előtt nagyapám felolvasott a bibliából egy igeszakaszt, a család fennállva hallgatta, aztán nagymama elmondta az esti imát. Így ültek vacsorához.

Nagyapám a háború utolsó napjaiban bombaszilánk áldozata lett saját házának udvarán. Anyám még a gyászévben férjhez ment, feketében esküdött, menyasszonyi fátyol helyett egy egyszerű fekete csipke takarta a haját. Nagymama akarta így. Meg is szólta érte a város, ridegséggel vádolták. Amikor apám a családba került, nagymama folytatni kívánta az esti áhítat hagyományát, apámra örökítvén a bibliaolvasás jogát. Apám ezt tapintatosan, de kategorikusan elhárította. Gondolom részben szemléletbeli, részben személyes indítékok alapján.

Apám világszemlélete Sárospatak szellemi hagyományaiból táplálkozott, ezzel szemben Szoboszló Debrecen szellemi hatókörében élt. Debrecen plebejus volt, konzervatív és demokratikus. Patak Debrecenhez képest arisztokratikus, liberális és tekintélyelvű. Pataknak világhírű tanárai voltak, Debrecennek halhatatlan diákjai. Apám némely megnyilvánulása a városban, de még testvérei között, saját mereven puritán családjában is gőgös felsőbbrendűsködésnek, úri különcködésnek ítéltetett. Később nekem is sok vitám volt ezzel kapcsolatban apámmal. Ő Patakhoz húzott, én Debrecenhez. Most is úgy ítélem meg, kicsit igazságtalan volt, amikor elutasította nagyanyám családjának hagyományát, a népi kegyesség e jámbor megnyilvánulását, ízlése ellen való pietizmust sejtvén mögötte. Mentségére szolgál, hogy később, egy évben egyszer, karácsonykor mégis beadta a derekát és felolvasta Máté vagy Lukács evangéliumából Jézus születését. Nekem azóta sem, senkinek a szájából soha nem volt olyan szépséges az Ige.

Mint említettem, ennek az ellenállásnak volt személyes oka is, a dolgok rejtett természetében húzódó feszültség. Nagymama szuverén különállása, szerénységén is átható megközelíthetetlensége a szemléletbeli különbségeken túl is kihívás volt apám számára. Megérezte, ha átveszi a családfői posztot, ott nagyanyámmal szemben szükségképpen alul marad, részint, mert apám sohasem kívánt és nem is tudott hatalmat gyakorolni, részint, mert nagyanyám fölött senkinek nem lehetett hatalma. Ebben ők ketten nagyon egyformák voltak. Nevetséges látszatszerepbe apám nem ment bele. Nem akart asszonyok holdudvarának bolygója lenni.

Jelképes volt tehát a bibliaolvasás visszautasítása. Voltaképpen a hagyományos családfői szerepnek szóló gesztus volt, amely által nagyanyám különállására apám különállással válaszolt. Mint mondani szokás, patthelyzet állt elő. Szegény anyám két tűz között vergődött, érzelmei szerint apámhoz húzott, a lelkiismerete nagyanyám mellé állította. Apám szánta és együtt érzett vele, de nagymama jobban igyekezett a segítségére lenni, lévén az asszonyok között több szolidaritás. Mégis, hiába volt a kölcsönös szándék, az önfegyelem, az önfeláldozás készsége, nem a morál, hanem a lélek erői mondták ki itt a végső szót. Nem apámon múlott a kudarc, nagyanyám és anyám nem voltak elegek egymásnak ebben a harcban.

Ez a család hagyományos úton nem szerveződhetett meg. A hatalom viselését senki nem vállalta, egyébként is reménytelen lett volna. Ugyanakkor apámnak és nagyanyámnak anyámon keresztül nem nyílt út egymás számára. És nem a kölcsönös féltékenység miatt, ahogy ez hasonló esetben gyakorta lenni szokott, hanem - még belegondolni is meghökkentő - éppen ellenkezőleg . Nagyanyám és apám annyira rokon, természete szerint egymásra hangolt mentalitása csak egy közös szenvedély által nyújthatott kezet egymásnak.

görgess!   mi ez?   könyv >