A Gondviselés megérlelte az időt és előkészítette nekem a helyzetet a pillanatra, amikor a nyár teremtőerejének teljében állt, és én egy eleven, forró déli órán, könnyedén és gyorsan, anyámnak rövid fájdalmat okozva a világra jöttem. A családomban akkor még senki nem sejtette, hogy ez a pillanat nemcsak nekem végleges és visszafordíthatatlan, hanem nekik sem lesz semmi már olyan, mint azelőtt volt.

Amikor az ember a Teremtés legnagyobb titkát, sorsa rejtett értelmét kutatja, feloldhatatlan ellentmondást lát a lét ismeretlen mélységeiben. A Gondviselés cselekedetei érthetőek, logikusak és az emberi elme számára annyira befogadhatók, hogy nem lehet nem látni szándékot benne. Ugyanakkor a cél, a végkifejlet mindig tragikus és felfoghatatlan. A Teremtő mindig könyörtelenül újrateremti a világot, legszebben felépített akaratát mindig visszavonja. Amikor én születtem kegyes volt. A családom erőterében rám váró mágneses zónák iszonyú húzóereje által nagyon könnyen báb, tehetetlen kis bolygó lehettem volna, ha nem fér bele vágyaimba és lehetőségem kereteibe mindkét erőpólus, az apám és a nagyanyám igényeinek egyként való betöltése.

Nem tudom, mi lett volna velem, ha nem tudom megejteni és magamévá tenni apám vonzó, érzékeny esendőségét, ha nem lett volna nekünk olyan szüntelen izgalom és gyönyörűség egymás társasága. Ha nagyanyám tragikus magányosságban érlelődő vágyai nem az én vágyaim lettek volna, ha nem jelentettünk volna egymás számára feltétlen bizalmat, támaszt, megnyugvást és biztonságot. Ahogy nőttem, a két ember egymással ellentétes természetű szenvedélyeinek hullámai rám irányultak, de nem csaptak össze bennem, nem semmisültem meg súlyuk alatt, mert saját belső ellentmondásaimat békítették meg napról napra, megelégítve engem ellentétes szükségeimben. Apám a világra nyíló, szerelmes érdeklődést és a nyughatatlan, harcos kalandvágyat erősítette, nagyanyám az életbe vetett szívós, kikezdhetetlen bizalmat és a magamban való biztonságot. Bűvkörükbe ejtettek és nem hatalmat gyakoroltak rajtam, ezért nem rivalizáltak egymással soha. Sőt, láthatatlan és tetten érhetetlen, de szilárd szövetség jött létre közöttük, amit talán soha be sem vallottak maguknak. És én is, igen, hódítottam őket, de nem akartam tőlük semmit.

Sorsom hatalmas ajándéka, hogy közöttük mindig szabad voltam. Irántam való szeretetük lelki szükségből fakadt és nem erkölcsi természetű volt. Kevesebb volt benne a teherviselés, az aggodalom, a türelem és több a bizalom és a közös öröm. Részletkérdés, hogy apám engedékeny volt, nagymama meg szigorú. Apám szabadjára engedett, mindent tetszéssel rám hagyott, aztán amikor valami nem tetszőt csináltam rossz lett a lelkiismerete, pánikba esett és megpofozott. Gyorsan elmúlt benne a harag és alig várta, hogy kibéküljünk. Ez ellen soha nem kellett lázadnom, elég volt, ha valami biztonságos helyen, ahol nem tudott elérni, kivártam, amíg megnyugszik. Hirtelen haragú ember lévén ez gyorsan bekövetkezett.

Ilyenkor megszöktem otthonról, vagy nyáron, jó időben felmásztam az eperfára. Ez utóbbi veszélyes volt, mert előfordult, hogy észrevett, amint ott lapultam a lombok között, ilyenkor még dühösebb lett, rudakat hozott elő a fáskamrából és le akart piszkálni onnan. Percek alatt bekövetkezett a gyönyörű, tökéletes cirkusz. Az udvaron termett mindenki és óbégatott: „Gyula, az Istenért, leesik a gyerek!”, meg „tiszta epres leszel, tönkre megy a ruhád!” Én ráztam a jó fekete epret, apám tombolt, a szomszédok összeszaladtak és a kerítésen át nézték az előadást. Amikor elcsitult a vihar, én tovább gubbasztottam a fa tetején, a család szolidaritást vállalt apámmal és passzív rezisztenciába vonult velem szemben. A szomszédok mindig megszántak. A kert végén kiskapu nyílt Lajos bácsiék telkére, Lenke néni gyakran segítségemre sietett és átmenekített idegen felségterületekre. Én az összes szomszédnál otthon voltam, ott ehettem, ott aludhattam. Gyakran előfordult, hogy apám másnap titokban, hogy a család előtti méltóságán csorba ne essék, maga indult keresésemre, és amikor a hetedik határban megtalált, mindketten boldogok voltunk.

Nagymamával ilyen kiváló kalandok nem eshettek. Ő erkölcsi kötelességének érezte leplezni gyengéjét, és szigorú elvárásai voltak velem szemben. Ebből fakadó lázadásaim magukon viselték egész kapcsolatunk sajátos szépségét. Elmondok itt egy példát. Egyik legjellemzőbb, tartós lázadásom a kézimunka miatt volt. Nagymama szerint a tétlenség s bűn legbiztosabb útja, ezért nem lehetett soha tétlenül ülnöm a hosszú téli estéken. Ha nem olvastam, kézimunkáznom kellett. Nagymamának gyönyörű mintái voltak a legkülönbözőbb tájegységek varrottasaiból, ezeket egy nyomtatóval vitték rá a vászonra. Eleinte volt is kedvem hozzá, élveztem a felnőtt munka utánzását, szépen kidíszítettem színén a varrást. Nagymamát a szép eleje nem hatotta meg, minden kézimunkának azonnal a fonákját nézte, ami borzalmas volt. Szeszélyesen össze-vissza öltögetett szálak lógtak, eldolgozatlan görcsök fityegtek rajta. Többszöri unszolásra, évek alatt sem voltam hajlandó változtatni, nem volt kedvem és türelmem az átgondolásra, az eldolgozásra. Gyors, könnyű sikert akartam. Nagyanyám esztelennek és önmutogatónak ítélte az egészet. Figyelmeztetett, úgy varrjam, hogy a kézimunka fonákja a névjegyem.

A másik vesszőparipája a gyűszű volt. Ezt végképp nem tűrtem, szenvedélyes indulattal utasítottam el. Az asszonysorsba való betörés jelképe volt a gyűszű, olyan szertartásé, amelyben önként teszem a fejemet a járomba. Nem bántam, ha az ujjbegyemet sebesre szurkálj a tű, a varrás barna pöttyökkel van tele a vértől. Gyűlöltem kézimunkázni. Megfogadtam, ha a saját magam életét élem egyszer, soha többé kézimunkát nem veszek a kezembe. Ma sem tudok meglenni nélküle. Elgyönyörködtet a kötött formákban magam teremtette szépség, megnyugtat a kétkezi munka. Varrásim ma már megtervezett módon készülnek, gondosan eldolgozottak. A fonákja a maga módján éppoly szép, mint a színe. Igaza volt nagymamának, valóban a névjegyem, mindent elmond a teremtő folyamatról, ahogy úrrá leszek a formán. De gyűszűt ma sem használok. Érezni, tapintani akarom, mi áron szerzett kincs az a gazdag útravaló, amit fejedelmi bőséggel, számolatlanul adott nekem. A gyönyörű virágok fájdalomban születnek a kezem alatt. Vérrel.

görgess!  mi ez?  könyv >