Nagyapám hét közepén már várta a vasárnapot. Úgy érezte, minden ostoba képzelgésen túltette magát és könnyű szívvel várhatja, hogy meglássa újra az asszonyt és meggyőződjék róla, hogy nem történt semmi. Miközben egyre jobban megszilárdult magában, egyszer csak rádöbbent, hogy ez a kőszikla ingoványon áll és akkor már tudta, hogy életében először csalja magát. Szívének vágyai kétarcúak voltak, a lelke mélyén, minden józan érv és érdek ellenére maga sem tudta, hogy örülne-e annak, ha szemével látná, hogy közömbös az asszony szívének. Semmitől nem irtózott jobban, mint attól, hogy áltassa magát. Az önáltató emberekben soha nem bízott. Mindig úgy ítélte meg, hogy az önáltatás az állhatatlan emberek menedéke, akik, miközben mímelik, vagy akár akarják is a kiállást, már rég letették a fegyvert. Semmire nem vitte volna ő az életben, ha csak egy percre is cserbenhagyja önmagát.

Megpróbált magával számot vetni. Megítélése szerint még fennállt a lehetőség arra, hogy tévedett az asszony vonzalma felől. Ha így van, akkor könnyebb a helyzet, ha fáj is a csalódás, ismerte magát annyira, hogy tudta, nem tart soká, egy fületlen gombért ő még nem adta oda a lelke üdvét. Erről mindenképpen meg kell bizonyosodnia, mégpedig minél előbb. Ha nem így állana helyzet, akkor az a holnap gondja. Akkor döntenie kell, hogy elveszi-e Annát, vagy nem. Ettől félt a legjobban, mert tudta, ez a döntés lesz élete legnehezebb órája. Miután mindent végiggondolt és még a legrosszabbal is számot vetett, megnyugodott valamelyest a lelke. Mégis vasárnap reggel összeszorult a gyomra, amikor öltözködött.

A templomban az asszonyok padsora a férfiakéval szemben van, nem lehetett tehát el sem kerülni, hogy lássák egymást. Ezúttal távolabb ültek egymástól. Nagyapámnak már megvolt a szokott helye, de Veér Anna újonnan jött embernek számított, egy darabig csak ott volt neki hely, ahová érkezésekor még leülhetett. A távolság felbátorította mindkettőjüket, szabadabban szállt egymás felé tekintetük. Ha az asszony felnézett, nagyapám rögtön elkapta róla a szemét, de egyre biztosabban érezte, hogy amikor nem néz fel, az asszony őt nézi. Teljes bizonyosságot akart minden áron és olyan cselhez folyamodott, amit gyerekesnek talált és nem is volt egészen ínyére való. Elfordított arca fedezékéből kileste a nő tekintetét. Veér Anna nem vette le róla ezúttal a szemét, megvárta, amíg nagyapám nyíltan ránézett végre és állhatatosan, némi szemrehányással szembenézett vele egy pillanatra. Nagyapámat elöntötte a szégyen, egészen gyámoltalan lett tőle és ettől kezdve nem kapta el a szemét, ha ránézett az asszony. Ezzel most már nemcsak nyilvánvaló, de bevallott lett az igazság és nagyapám akkor már tudta, hogy hiába nyugtatgatja magát tovább azzal, hogy talán nem kell ő Veér Annának, nincsen kibúvó, Isten kezében van a feje.

Többé már nem kellett egymásra nézni sem, hogy érezzék egymás jelenlétét. Nagyapám a tarkóján, lehajtott feje hajszálain érezte az asszony érkezését és emésztő boldogság öntötte el, amikor bejött a templomba. Amíg nem volt ott, mardosó hiánnyal és türelmetlenséggel szemlélte a sokaságot, jó szava sem volt a mellette ülőkhöz. Nem jutott más nekik, csak a vasárnapi templom együttléte a város figyelő szeme előtt, de éppen ez a visszafogottság, az állandó kontroll terhe szította fel kapcsolatuk nagy feszültségű áramkörét.

Egyetlen kacér mosoly, egyetlen árulkodó rezdülés nem történt közöttük, mégis komoly szemük rövid, kétségbe esett ölelkezése, egymás felé forduló, egymást kereső lényük erőtere áramába kerítette, megpörkölte egész környezetüket. A templomi gyülekezetet az ő vonzódásuk ragadta el, nem a prédikáció. Az emberek hallgattak és figyeltek. Suttogás és pletyka csak akkor kél lábra, ha háttérben zajló, rejtett viszonyok titkát őrzi az illendő magatartás. Most érezték, hogy minden itt zajlik maradéktalanul, avatatlan szemük e szerelem legmélyebb teljességének tanúja. E fegyelmezett, illendő magatartással viselt együttlét olyan vágyat és odaadást hordoz, aminél több az ölelkezésben sincs. Az emberek zavart csenddel, titkos megindultsággal és izgalommal fogadták első rádöbbenésükben a tényt. Az emberben szunnyadó örökös szomjúságot mindig megérinti és áramkörébe vonja, ha nagyfeszültségű szenvedélynek lesz tanúja. Önkéntelenül is részesévé válik, méghozzá úgy, mint a hatalmas vonzóerővel egymás rabságába került nagy csillagrendszerek körül a kicsi égitest, amely nem tud szabadulni a rá ügyet sem vető, közömbös erőtértől, mert magára ismer benne, egyre körötte kering saját sóvárgásától megszabott pályáján.

Csend vette tudomásul a történéseket. Az emberek eleinte szólni sem tudtak egymásnak a megrázó észrevételtől. Nem annyira a diszkréció és a tapintat tartotta vissza őket attól, hogy szóvá tegyék egymás előtt az izgalmas tapasztalatot, sokkal inkább önmagukat nem akarták kiadni. Belső világuk érintett zónáit, saját lelküknek egyre mélyebbre temetett birodalmát, ahol a vágy lakott, amely csak fájdalmat hozott, amelyben mindig tehetetlenek és kiszolgáltatottak maradtak, és amelyet a túlélés ösztöne és az önvédelem feledtetett el időről időre. A most feltáruló titok saját titkaik képe volt, boldogságuk és gyötrelmeik természetének érthetetlen mélységeiről lebbentette fel a rárakódó, csendes beletörődést. Megérintette őket a vágy ereje, torkukra forrasztotta a szót. Mindebből a két ember nem vett észre semmit. Nem számított a világ, közelébe nem kerülhetett, feloldozásához semmi volt, érinteni sem tudta vonzódásuk rabságát.

görgess!            mi ez?           könyv >