Gizike igyekezett tájékozódni a világban. Tüzetesen szemügyre vett minden nőt. Kíváncsi szemmel nézegette a lányokat, az előkelő dámákat, figyelmesen megvizsgálta ruhájukat, mozgásukat, egész valójukat. Kritikus szemmel válogatott benne, mi tetszik nemi és mi nem. Majd nagy nénje legnagyobb meglepetésére kezdett önfejűen ragaszkodni saját elképzeléseihez a külsőségek terén. Hallani sem akart a fiatal lányok számára hagyományos rózsaszín vagy halványkék ruhákról. Otthon kipakolt Ilona lánykori toalettjeit és kiválasztott belőle egy szürke ruhát, amelyiket annak idején, anyja halála után Ilona félgyászban viselt. Kérte nagynénjét, hogy valami olyasmit varrasson neki alkalmi ruhának. Mindenki el volt képedve és élénken tiltakozott, de Gizike szilárdan tartotta magát ahhoz, hogy neki más ruha nem kell.

Végül megvalósult az elképzelés, matt selyemből készült a ruha, fehér, hímzett csipkebetéttel.  Amikor először felvette, Ilona elismerte magában, hogy szebb nem is lehetne, visszafogott volt és elegáns. Gizike finom ösztönnel nem egy ruhát, egy magatartást álmodott meg benne. Amíg készült az öltözék, Ilona mindvégig azt gondolta, hogy unokahúga, akár ő azelőtt, túlzásba viszi a szerénységet, és olyan lesz a többi lány közt, a gazdag és hivalkodó püspöki székvárosban, mint egy félgyászba öltözött kisegér. Megfeledkezett a fényekről, amelyek a kislány dús, világosszőke haja, nagy szürke szeme körül sugároztak, melyet a szürke és fehér ruha nem nyomott el, hanem kiemelt a téli égbolt viasz szín és ezüstös ragyogásával.

Első bemutatkozásuk a színházban épp ellenkező hatást ért el, mint amit Ilona várt. Minden szem őket nézte, minden fej megfordult utánuk. Azt is lehetne mondani, hogy feltűnő volt ez a tizenhat éves kislány szokatlan színű és szabású ruhájában, ha ez az öltözék nem parancsolt volna egy magatartást viselőjére és a külvilágra is. Gizike a tél színeiben nem volt hideg és taszító, de a karcsú alak és a finoman kiemelt formák érinthetetlen fényeket sugároztak, megtorpanást parancsoltak a világnak, amely be akarja venni, magáévá tenni a szépséget, a soha birtokba nem vehetőt. A kislány ösztönös sugallatával szépségét eltávolított, szellemi alakjában jelenítette meg. Nem volt az övé, épp most, frissen kapta kézbe, nem birtokolta hát, nem kínálta és nem viselte, csak megformálta és továbbadta úgy, ahogy megélte. A megenyhülés gyönyörű igézetében, a megadott és máris tovaszálló perc nyugtalanságában. Ő maga megközelíthetetlenné vált benne, távol tartotta tőle a világot, amelyről nem tudta még, miért kellene kívánnia.

Ettől kezdve egész magatartását ez a távolságtartás jellemezte. Nem lázadozott ellene, hogy felnőtt nagylány lett, egyszerre mást várnak el tőle, mint addig, mert rájöttek, hogy szép, és mint ilyen, szerepe van a világban. Megadta környezetének, amit az megkívánt, szépségét, mint társadalmi tényezőt elfogadta, de ő maga távol maradt belőle. Igazságtalannal érezte a sorstól, hogy ilyen hirtelen bele akarja kényszeríteni egy új életbe, amit nem ismert, nem kívánt és nem tehetett róla, hogy külsőleg alkalmas lett rá. Mégsem lázadt ellene, mert megérezte ott mélyen bent, már-már anyagi valójából eredő bölcsességgel a női lét drámáját, amelyben az élet alapvető, mindent eldöntő eseményei nem küzdelemmel, győzelem vagy vereség árán történnek meg, nem bölcs előrelátás vagy oktalan könnyelműség idézi őket elő, semmi, ami személyes, ami az emberi szabadságra utalna, hanem a legelemibb, leghúsbavágóbb testi elrendelés. Ha akarja, ha nem, biológiailag dől el a sorsa. Egész életében így, ilyen kettős teherrel kell megállnia. Nem volt világos és pontos képe róla, de most már tudta, a gyermeke megszületése is valami apró dolgon fog múlni, amiről jószerint nem is nagyon tehet majd, de egyszeriben eldönti egész jövőjét, még talán halálát is, mint az édesanyjának. Miklós bácsi egyszer azt mondta neki, valamikor nagyapa halála után, hogy ha az Isten ránk tesz valami terhet, mindig ad erőt is, hogy elviseljük. Most a sejtjeiben buzgó élet azt súgta neki, hogy talán, ha asszonynak teremttetett, nemcsak erőt ad az Isten ennek viseléséhez, mert az kevés, hanem örömöt is. Valami bőséges, sokféle és sokszínű öröm eljövetelét érezte magában, de tudta, megkeseredik szájában az öröm íze, ha mindez egy banális véletlen folytán, vagy ami még rosszabb, mások akaratából esik meg vele. Szeretett volna még kívül maradni és várni, de tudta, hogy nem teheti meg. Meg kell adnia az embereknek, amit elvárnak tőle, de mindig meg kell találni a módot, mint ahogy a színházban is tette, amely által elfogadják, elkápráztatja őket, de nem tudnak hozzáférni.

Ilona csak nézte a lányt. Félig kész nő volt, félig gyerek. Rövid idő alatt megtanult bánni a megjelenésével, magatartásával, mozdulataival. Ez az, amit a lányok legkésőbb tanulnak meg, jóformán csak asszonykorukban. Mégis, miközben jelen van, és hibátlan stílusérzékkel teszi, amit egy helyzetében lévő vonzó fiatal lánynak tennie kell, lelkével és gondolataival elhúzódik a világ elől, ha követni próbálnák is, nyomát veszítenék. Valami makacs védekezést és szembeszegülést látott benne Ilona. Szilárdan hitte, hogy ez nem női mivoltának szól, hisz saját szépsége őt is izgalomba hozta. Inkább hűség ez, hűség az eddigi életéhez, amiből a természeti elrendelés és ennek minden társadalmi következménye kiragadta őt, de amit nem akar elveszíteni. Ebben is más úton jár, mert a korabeli kislányok előbb akarnak nagylányok lenni, mielőtt még alkalmasak lennének rá. A lelkük mélyén már nők, mert hódítani akarnak, de még gyerekek, mert nem tudják megteremteni a maguk stílusát, utánozzák a világot. Gizike meg a lelke mélyén elszánt makacssággal őrzi gyermekkorát és érett nő módjára keresi saját védekezésének módját, amivel nem botránkoztatja meg a világot. Nem lehet már gyerek, ezt tudomásul vette, de nem akar még nő lenni, fél annak minden veszélyétől és nem ok nélkül. A kettő között keres most valami szép, emberileg elfogadható formát. És éppen ez a törekvés döbbentette rá Ilonát, hogy nőiesség ide, vagy oda, Gizike ebben a megrázkódtatásban felnőtt lett. Mert az ember akkor válik felnőtté, ha felismeri megélt élete értékeit, igyekszik a világ ellenében is megőrizni, megismeri és elsajátítja hozzá a forma természetét és élni tud vele. Majd idővel nő lesz, de csak akkor, ha ő akarja, ha kiválasztja magának azt a férfit, aki életre hívja. Bárki lesz is az, biztos, hogy olyan lesz, aki az életébe beleillik. Szegény József, megtéveszti a látszat, fogalma sincs róla, milyen lánya van, nem tudja még, hogy együgyű, talmi becsvágyán evezgető hajója mekkora kősziklával találja szembe magát!

görgess!            mi ez?           könyv >