Ahogy vége volt az iskolának, nagyapa és nagymama már ott voltak érte és istentisztelet után indultak haza. Nagyvárad és Bojt között nem több mint két óra az út szekéren és nagyapa ilyenkor fogatos kocsival jött, mert gyakran vele mentek unokatestvérei is. Nagyon szerette Ilonka nénit és Miklós bácsit, de az igazi boldogság mégis az volt, amikor hazament. Mert az otthon továbbra sem Várad volt, nem is Kismarja, apja gazdasága, hanem csakis a bojti puszta. Édesapja ide nagyon közel volt, még gyalog is csak néhány órányira, így gyakran feltűnt, épp, hogy megmutatta magát és máris ment. Mégis, itt természetesebb volt a vele való érintkezés. Nem volt ez igazi látogatás, csak épp „erre jártam, hát bejöttem”. Ratkay József nagyapja társaságában nem feszengett, jókat evett-ivott és Ilona fiait gyakran magával vitte, ki a ménesekhez. A fiúkkal könnyebben hangot talált, de Gizike még ennek is örült. Látta, hogy unokatestvérei milyen nagyra tartják nagyhangú, vakmerő, tettre kész apját, mennyire nem félnek tőle és ez őt megvigasztalta. Ratkay József a Homonnai fiúkkal szabadon engedte a gyeplőt, lovagoltak, vadásztak, nagyszerűen voltak. Úgy gondolta, ha Ilona nevelheti az ő lányát, hát majd ő is megneveli az unokaöccseit. Ilona még hálás lehet, mert az ő ura mellett ezekből a fiúkból ugyan sosem lesznek férfiak. Az Úristen rosszul rendezte el a világot, oda adott fiút, ahová kár volt, neki meg nincs fia. Gyakran előfordult, hogy késő este vetődtek haza, nagyokat ettek és nagyapa bort hozott elő, kint ültek a meleg éjszakában az eperfa alatt. Gizike és a fiúk fényes szemmel csodálták Ratkay Józsefet, a nagy, erős, vakmerő férfit, aki elengedte magát és elemében volt, mint mindig, ha ő volt a társaság csodálatának tárgya. Lánya soha nem érezte ilyen közel magához, mint itt, amikor a fiúk is itt voltak és megtűrte őt unokatestvérei árnyékában.

Így őrizte meg magában örökre, drámai összeütközésük, kibékíthetetlen szakadásuk után is, élete végéig, ahogy itt, Bojton volt vele. Ahogy tomboló életerővel falta az ételt, ahogy szerelmes szemmel babusgatta imádott lovát, a Vitézt, mint semmilyen asszonyt, semmilyen emberi lényt, ahogy mindig elment tőle és a hajnali párában elnyelte lovon ügető alakját a végtelen puszta, aminek úgy volt lakója, mint a rekettyésben zörgő vadak, mint a láp madarai.

Teltek az évek és elhozták azt a borzalmas nyári napot, amikor nagyapa ágynak esett, teljesen elalélt, gyenge lett, mint egy kismadár és másnapra halott volt. Gizike egész életében áldotta a Gondviselést, hogy akkor ott lehetett nagyanyja mellett. Kétségbeesettek voltak és tanácstalanok. Apjáért üzentek, aki rögtön jött és másnap már ott volt Ilonka néni is. Eltemették nagyapát, Miklós bácsi mondta a vigasztalást és bár Gizike el sem tudta képzelni, hogy lehetséges, az élet mégis ment tovább. Nagymama semmilyen rábeszélésre nem hagyta ott a pusztai házat. Ratkay József egy megbízható házaspárt fogadott meg mellé, hogy legyen, aki intézi a gazdaság ügyes-bajos dolgait, hogy ne legyen egyedül. Ő maga sűrűbben megjelent a háznál, hogy utánanézzen a gazdaságnak, de nem volt szükség rá. Kátainé nagyon jól boldogult, nem panaszkodott soha. Gizike ezentúl nemcsak az iskolai szünetekben, de vasárnap is otthon volt minden héten. Ez tartotta nagyanyjában az életet. Ilonának sokáig az volt a vágya, hogy elküldi Gizikét is Debrecenbe, legalább két évre, de József hallani sem akart róla és Kátai bácsi halála után már ő is tudta, hogy lehetetlen. Látta, hogy Kátainé szép csendesen belehalna ebbe, hát hagyta úgy a dolgokat, ahogy vannak.

görgess!            mi ez?           könyv >