Nem tudom, mikor került sor az első látogatásra. Engem lefoglaltak tevékeny mindennapjaim, az iskola, a banda, a játszótársak, de Irént számon tartottam magamban és tudtam, hogy el fogok menni.  Néhány hét telhetett el csak különös találkozásunk óta, amikor először látogattam meg őket. Messze laktak tőlünk, a város másik részén, annak a hosszú, egyenes útnak, az Ady Endre utcának az elején, amelyik az állatvásártértől vitt ki a temetőkert mellett a Hortobágy felé, a nádudvari határba. Ez a városrész a hajdani Szoboszló képét mutatta, nem a fürdővárosét, annak is a módosabb része volt. Gazdag parasztcsaládok laktak erre kevély, kúriaszerű portákon. Ezen a részen tömörültek a hajdan virágzó, ősi mesterségek művelői, a lópatkoló kovácsok, az ázsiai pompájú, szíjas ló­ szerszámok készítői. Az Ady Endre úton hajtották be a pásztorok vásárra a marhát, az egymáshoz nyomakodó, bárgyú birkákat, a lovak szilaj csapatait. Ez az út vitt ki a szoboszlói határ híres Árpád kori lónevelő pusztáira, Angyalházára, Álomzugba. Ezen a mélyföldi csapáson lopakodtak be a város szívébe a Hortobágy mocsarai.

Irénék telkét a Kösely folyó csatornává regulázott mellékága vette körül, hatalmas fák mélyvízi zöld árnyéka borult rá. A szép, polgári ház úgy épült, hogy a patak befelé hajló ívét zárta le derékszögben a telek másik oldalán. A négyablakos utcai front L-alakban folytatódott az udvar hosszában. A derékszög belső oldala az udvar felé teljesen be volt üvegezve, a hátsó szobára szolgáló üvegfolyosó félkör alakú üvegezett falú, ebédlőnek használt verandává tágult, amely impozáns ívben töltötte be a derékszög öblét. Az utcai oldal belső lépcsőfeljárója ugyancsak üvegfalú előszobába vezetett a derékszög másik szárán. Az egész elegánsan megépített kis úriház olyan volt a zöld árnyak üvegesen megtört opálfényében, mint egy tengermélyi kristálypalota Andersen Hableányában. Észak meséjét álmodta nekünk a ménesek útja mentén, a Hortobágy kapujában.

Amilyen a ház, olyan volt a benne lakó család is. Minden odaérkező kedves vendég volt. Nem kellett tekintettel lenni a ház szokásaira, kellemes, bohém összevisszaság fogadta a látogatót. Három gyerek volt, Irén, a bátyja és az akkor még két éves kishúga. Ők is nagymamával laktak együtt, Irén néni édesanyjával. Gyakori volt ez akkor értelmiségi családoknál is, nem tradicionális okokból, hanem mert a kereseti lehetőségek nem tették lehetővé az önálló otthon megteremtését, másrészt, a nagyszülők generációját súlyosan érintette az államosítás és a nyugdíjmegvonás, nem tudtak megélni egyedül. Így volt ez Irénék családjában is. Irén nagyanyja magas rangú köztisztviselő özvegye volt, megvonták a nyugdíját, csak ez a ház maradt az övé. Irénke néniék meg tanítónői és hivatalnoki fizetésből nem tudtak házat venni, így összekényszerültek.

A család minden tagja hallatlan nagyvonalúsággal kezelte ezt a helyzetet. Az ő házuk nekem második otthonom volt, de soha nem éreztem náluk feszültséget, pedig erre mindig érzékeny voltam. Itt mindenki élte a maga életét. Jenő bácsinak kártyapartnerei voltak, egyébként is széles baráti körében sokat volt távol. Anyósának szintén megvoltak a maga barátnői, ők is gyakran kártyázgattak, Irénke néni szabad idejében zsúrokat tartott és verseket írt. Abban megegyeztek, hogy nem szerették a háztartás nyűgét. Irénke néni olykor felvette a reménytelen harcot az elszabadult állapotokkal, de aztán kedvtelenül feladta. Nagymama ahhoz volt szokva, hogy régen cseléd segített neki, képtelen volt a háztartással behatóan foglalkozni. Irén nénit is élénken lebeszélte róla. Csak főzni szerettek, de azt kiválóan. Soha nem voltam ott úgy, hogy ne került volna az asztalra valami ízlésesen rendezett, magát kínáló falat. Még a zsíros kenyeret is úgy tudták szervírozni, hogy az embernek összefutott a szájában a nyál. Sokféle kiváló savanyúságokat és befőtteket tettek el, ma is lelkes szívvel emlékszem a rafináltan elkészített, fenséges ízű vegyes savanyúságra és az alkohollal eltett cseresznyére.

Talán nem is kell mondanom, hogy Irénke néniék nem voltak szoboszlóiak. Valahonnan a Dunántúlról jöttek, az édesapját hivatali szolgálata ide rendelte, amikor Irénke néni már szép, eladó lány volt. Katolikus voltuk nem szoboszlói eredetű, nem volt megterhelve a másság és az elzártság hagyományaival, amely az ittenieket olyan keménnyé, zárkózottá és kifelé bizonyítani igyekvővé tette. Természetes állapotként élték vallásukat, annak valódi életmódbeli következményeivel. Jóval könnyedebben, mindennapi életükben távolabb a vallástól, mint a reformátusok. Miután saját szemükben nem volt különleges helyzet vallásuk, természetes, hogy mások számára sem volt az. Soha nem volt említésre méltó ez a körülmény velük kapcsolatban, holott más esetben a város ezt nagyon is számon tartotta. Mindenki felszabadultan, jól érezte magát köztük. Élvezték könnyed játékaikat és aranyos humorukat, extrém különcségük csak barátságos, elnéző fejcsóválást váltott ki az emberekből. „Tudod, Irén milyen!” - mondták nevetve egymás közt.

Nagyon népszerű emberek voltak a városban. Élvezték is ezt a helyzetet, bájos öniróniával vállalták magukat, kellemes ízekkel tették hangsúlyossá és szeretetre méltóvá egész sajátos világukat. Jól érezték magukat ebben a kiváltságos helyzetben és ők is beleszerettek Szoboszlóba. Ahogy a déli népek a valóság sűrű televényéről nosztalgikus vágyakozással vonzódnak Észak képzeletgazdag, sejtelmes fantáziavilágához, ahogy az északiak megmámorosodnak Dél édes könnyűségétől.

görgess!   mi ez?    könyv >