Ebben az évben is, mint mindig, amíg nem nősült meg, nagyapa minden karácsonyát a Hunyadi családnál töltötte, ott volt szent este és másnap templom után is odament ebédre. Róza néni aggódó arccal figyelte bátyja túlontúl boldog arcát, ahogy templom után megérkezett. Akkor már ő is tudta, amit mindenki, hogy nagyapám Veér Annánál hagyta a szívét. De szólni ő még kevésbé mert, mint az idegenek. Az ő szívében ugyanazok az aggodalmak sorakoztak, amik nagyapámat gyötörték, de Róza néni nem volt érdekelt a másik oldalon, így számára vészterhes és elkeserítő kilátás volt ez a házasság. Ő azonban nagyapámmal ellentétben, biztosra vette, hogy meg fog történni, mert bár ellenszenvvel nézte Annát, de még ő sem tudta róla levenni a szemét, akaratlanul is magával ragadták tekintetét az asszony kecses vonalai, finom mozdulatai. Úgy nézte, ahogy egy nő néz meg egy másikat, a szép arcon, a formás alakon túl másra figyelve.

Az alkonyatba nyúló ebéd után nagyapám hazafelé igyekezett a kihalt utcán, a metsző hidegben, amikor a Piactér túlsó oldalán meglátta Annát közeledni. Nem volt egyedül, vele volt a két gyermek. Ők is karácsonyi ebédről, a szülői házból siettek hazafelé. Nagyapám épp akkor fordult volna ki a Kígyó utcából a Piactér felé, de amint megpillantotta az asszonyt, ösztönösen visszalépett. A sarokház takarásában maradt és nem tudta levenni a szemét róluk.  Anna szép kislánya, nyúlánk, őzike szemű, szelíd kis teremtés, az anyja kezét fogta. A kicsi fiú, még olyan négyéves-forma, morcos arccal Anna szoknyájába kapaszkodott, szinte beleveszett a hosszú, fekete drapériába. Anna gyermekei között hajladozó, törékeny alakja csupa szelíd odaadás volt, ahogy a keményre fagyott, havas úton, egyensúlyát keresve terelgette őket. A kisfia kezét nem fogta meg, hagyta, hogy az a szoknyájába kapaszkodva, önállóan menjen mellette, de szabadon maradt jobb keze öntudatlan mozdulattal mindig ott keringett fia válla körül, átölelte és óvta a teret, amelyben a gyermek mozgott. Nem vették észre nagyapámat, semmit a környezetükből, hármójuk együttese zárt világ volt, harmonikus és kikezdhetetlen tér, akár a gömb.

Nagyapám megrendülten állt, földbe gyökerezett lábbal, szívébe reménytelen, sajgó, kirekesztett fájdalom. Visszafordult a Kígyó utcán és hátsó mellékutcákon indult haza, agyában szűkölve keringett egyetlen gondolat, hogy nincs remény. Otthon, a kietlen, rideg szobában meggyújtotta a lámpát, fejét a kezébe temette és átadta magát ennek a gondolatnak. Úgy emlékezett a tegnapi napra, mint boldog múltra, amikor még úgy tűnt, talán kiegyezést lehet keresni a sorssal. Pedig azóta nem történt más, mint, hogy szemével látta, lelkébe fogadta, élményként élte meg Anna valóságos helyzetét, amivel eddig is tisztában volt. Ám a kiindulási alapként elfogadott és megfogalmazott személytelen tények húsbavágó lényege most kíméletlenül feltárta önmagát és nagyapám kicsinek, gyarlónak, semminek érezte magát vele szemben. Talán ha nem szeretné Annát ilyen teljes birtoklásra törő férfiszenvedéllyel, akkor talán… De így? Így még arra is képes volna, hogy féltékeny legyen arra a két gyermekre, még talán meg is gyűlölhetné őket. Hiába, nem tudott Annára most sem másként gondolni, mint amikor meglátta, mint ahogy azóta is gondolt. Fél életét odaadta volna, ha ott lehet ma délután Anna mellett, biztos támaszként a síkos úton, ha az a két szép gyermek az övé lenne, ha természetes birtoklási vágya maradéktalanul megelégülhetne.

Így csak undorral tudott gondolni erre a vágyra, ami a nyugodt lelkiismeretű élet minden feltételét, cselekedeteit mozgató alapértékeit, a tisztességet, a hűséget, a nagyvonalúságot teszi kockára. Most rádöbbent, hogy azok az értékek, amikben eddig feltétlenül hitt, kevesek az élethez. Az emberi jóságon soha nem gondolkodott eddig. A jóság olyan fogalmi kategória, amiben a gyermekek gondolkodnak. Talán, mert az ember a gyermekkel szemben öntudatlanul felülemelkedik saját világán, ahol minden, még legnagyobb dolgai is félbe maradt torzók és a gyermeknek a teljességet, a legfőbb értéket igyekszik kezébe adni, talán, mert a gyermekek velük született ösztönös bölcsességükkel a tiszta forrást keresik.

Az ember felnőtt fejjel a jóságot gyerekes, megvalósíthatatlan dolognak látja, számos gyakorlati értéket állít vele szembe. Belészakadt törekvése csak a maga fölé teremtett, transzcendens hitvilágban teljesedik ki, ahol egy vándor próféta érkezik a szent városba elnyűtt saruban és poros köpönyegben, megérinti a megkötözött embert és nagyon egyszerűen csak annyit mond neki: hagyj el mindent és kövess engem! Nagyapámnak a mélységben most fejére hullottak ezek az egyszerű szavak és megérezte, milyen kevés hozzá. Lehet, hogy becsületes embernek mondhatja magát, de nem elég jó saját életéhez. Naivnak és önhittnek látta most tisztességes egyezséget kereső racionalizmusát is. Persze, érvényes ez az élet minden területén, sőt az egyetlen lehetséges kölcsönösség ember és ember között, de csak az érdekeltség bizonyos fokán. Ha a jobb kezem, az elmém, a szívem lüktetése a tét, nincs kompromisszum!

görgess!            mi ez?           könyv >