Jenő bácsi, amikor szerelmes lett Irénke nénibe, beleszeretett ebbe az egész, tőle különböző és vonzó világba is. Teljesen azonosult vele és láthatóan jól érezte magát benne. Csak ízes szoboszlói tájszólása mutatta a születés és a hely stigmáit. Csak egy dolgot nem volt szabad említeni neki: azt a tényt, hogy Irénke néni családját középkori kutyabőrig vezették vissza. Ilyenkor mindig kibújt belőle a hajdú. Az arca kemény lett és szigorúan leszögezte, hogy ő is nemes, hajdú vitézek leszármazottja, sőt az ő nemessége többet ér avas kutyabőröknél, mert egy egész közösséget érint. Az ő nemessége az, hogy szoboszlói polgár. A szoboszlói ember ebben soha nem ismert tréfát. Polgárnak lenni szent dolog volt. Senki nem ismerheti ennek a fogalomnak a hajdúvárosokban megtestesülő sajátos jelentőségét, aki nem élt ott.

A polgár Szoboszlón nem társadalmi helyzetet jelölt meg, hanem közjogi fogalom volt, de nem a szónak abban az értelmében, ahogy az állampolgár és nem is Rousseau értelmezése szerint. A polgári cím nemesi kiváltságok rendszerére utalt, amely a várost, mint közösséget illette meg, beleértve hajdan a fegyveres had állításának kötelezettségét is. A hajdú város polgára nemesi jogállást takart, de ezek a jogosítványok, mint polgárt illették meg a város­ lakót. A szoboszlói ember polgárként volt nemes és nemesként volt polgár. A sajátos hajdú alkotmányban, az alapító levelekben a nemesi szuverenitás az alapja és meghatározója az autonóm demokratikus polgári közhatalomnak. Más történelmi tartalommal, de ebben leginkább az angol alkotmányhoz hasonlítható. A hadállítás kötelezettsége is, mint közösséget érintette a hajdúságot és az erdélyi fejedelemnek tartozott vele. Bocskai alapító levelei és politikai végrendelete pontosan meghatározza, hogy a királynak milyen alkotmányos megválasztási feltételek teljesülése esetén tartozik a hajdú város.

A hajdúság a 17. század elején a szuverén nemzetállam őréül állíttatott oda, ahol a kiegyezésig állt. Ezért nyert autonómiát, önálló közhatalmi jogosítványokat, alkotmányosan megválasztott testületek által gyakorolt hatalmi rendszert, bíróságot és közigazgatást. Ennek következményei az emberekre nézve napjainkig meghatározó, a rég elporladt fejedelem szelleme a mi életünkig hatott. Mi már a hajdú mentalitást csak magatartás és sajátos reakciók formájában sajátítottuk el, anélkül, hogy a magatartásmódok bármiben is utaltak volna a konkrét forrásra. Ezek ma is élő és működő hatóerők a hajdú város társadalmában és történelmi gyökerének megértése nélkül nehezen érthetők meg az itt élő, innen származó emberek személyiségének sajátos elemei. Persze mondhatjuk erre azt, hogy történelmi anakronizmus, de csak akkor, ha az öntudatos polgár eszményét és forrását, a nemzeti szuverenitás elvét is annak minősítjük. Jenő bácsi behatóan ismerte a hajdúság egész múltját, mert családi neve Bocskai alapító okiratában több helyen szerepel. Büszke volt rá és számára mindez fontos volt. A családban Irén bátyja az, aki a legkarakterisztikusabban őrzi ezeket a sajátosságokat.

Irénke néni tiszteletben tartotta férje elveit, de ennek megélésében mindig kívülálló maradt. Nagymama a lelke mélyén büszke volt arra a kutyabőrre, soha nem kérkedett vele, nem is emlegette, különösen a veje előtt nem, de számon tartotta. Egész életmódjában őrizte a múltat, nem érintette a kor, nem kezdte ki a történelem alattomos rombolása. Saját korához, múltjának értékeihez tartotta magát, ő testesítette meg az idő folyamatosságát. Szeretett Szoboszlón élni, de külsőségekben, öltözködésében és szokásaiban nem igyekezett rá hasonlítani. Haja a húszas évek, saját fiatalságának divatja szerint volt vágva, sírna, tarkóig érő, oldalt elválasztott frizura volt, idős kora ellenére elvétve akadt benne egy-egy ősz szál. Fiatalos haj volt, de természetessége korához illővé tette. Régi ruháiban járt, nagyon elegáns tudott lenni. Finom csipkék, szépmívű, antik ékszerek, vállára vetett szőrmék villantották fel rajta azt a csipetnyi franciás előkelőséget, ami egész megjelenését jellemezte.

Ez a külső fiatalkori megyebálok, táncrendek, lovasfogatok, nagyszélű, díszes kalapok emlékét idézte. Fiókjait legyezők, csipkék, elegáns kesztyűk, masnival átkötött levelek töltötték meg, egy gondtalan jómódban leélt asszonyi élet számtalan, apró kelléke. Fényképek tanúsítják, hogy nagymama nagyon szép volt fiatal korában. A mi időnkben már alakja elvesztette a törékeny kecsességet, kissé megvastagodott, de arcának nemes, szép vonásai, dús barna haja, bőrének korát meghazudtoló üdesége sugározta a lélek épen maradt fiatalságát. Szellemes volt és nagyvonalú, mindent tudott, amit az életről tudni lehetett, mégis megkapó, fiatalos bájt adott neki az az érintetlen jóhiszeműség, amit mindenkivel szemben, mindenen át megőrzött magában. Az volt az ember érzése vele kapcsolatban, hogy a nagyvilági grácia és szellemesség, amit életében elsajátított, csak azt volt hivatott szolgálni, hogy okosan elrejtse a lényéből jövő szűziességet, amit nem tudott elveszíteni soha. Nem beszélt magáról, az életéről, nem azért, mert titkolni valója volt, még kevésbé azért, mert nem lett volna miről, talán csak azért nem, mert az elmondhatatlanról nem lehet beszélni. Nem lehetett volna szavakkal szólni élete legfőbb, legégetőbb titkáról, arról, hogy ő miért maradt ártatlan benne.

Úgy élt, ahogy neveltetése diktálta. Egész egzisztenciáját a férje kezébe tette, mindent megadott neki, amit asszonyként megadhatott, miközben élte a maga titokzatos női életét, megőrizve férjétől magát és nemének sajátos értékrendjét. Nálunk az asszonyokat másféle életre készítették fel, a vele azonos társadalmi helyzetben lévő nők is többet vállaltak a mindennap küzdelmekből, megosztották férjükkel az egzisztenciális gondokat, többet adtak, de többet is követeltek a házasságban. Lemondásban, önfeláldozásban, női igényeik háttérbe szorításában telt az életük, és ha nem rendelkeztek olyan szellemi szuverenitással, mint az én nagyanyám, akkor bizony nagyon gyakran megkeseredett, irigy, rosszindulatú öregasszonyokká váltak. Nagymama megmaradt annak, aki volt, öregségében sem tett senkire egyetlen kétértelmű, vagy rosszindulatú megjegyzést sem.

Irénke néni is csupa jóindulat volt, ugyanakkor anyjával ellentétben csupa játékos kétértelműség, barátságos, csipkelődő irónia. Minden hangszíne, beszédes mozdulata azt mondta: „Tudom ám én a te gyengédet, de nem mondom el, még neked sem!” Anyja minden viselkedési szabályát a maga dolgaiban összekeverte, nem tudott odafigyelni rá, mert vele ellentétben szenvedélyes és odaadó volt. Nem érdekelték a körülmények, az elvárás, az alkalom. Észre sem vette Őket, nem figyelt rájuk, mert sokkal fontosabb dologra, magára figyelt. Így is el tudta fogadtatni magát, mert eredetisége kedves volt és átütő. Igazi bohém lélek, halálra nevettük magunkat rajta. Volt, hogy a strandra fátyolos kis tokkalapban indult el, mert éppen az akadt a kezébe.

Ártatlan természetességgel tett megjegyzései váratlanul csaptak le a problémára, olyan utánozhatatlan telitalálattal, hogy hallgatósága mielőtt felocsúdott volna, máris kacagásban tört ki. Szellemessége soha nem tévesztett célt, egyetlen csapással leterítette a helyzetet, úrrá lett rajta, de kedves humora mindent feloldott. Ízlése, ártatlan nagyvonalúsága soha nem engedte meg, hogy éleselméjűsége triumfáljon. Huncut kis hangsúlyai minden helyzetből tovább vitték a játék lendületét. Férjével tudta igazán játszani ezt a játékot, közöttük tökéletes volt az összhang. Jenő bácsi humora furfangos volt, döcögött, mint a medvebocs, nehézkességet mímelve alájátszott Irénke néni szökellő, szárnyas lábú csipkelődéseinek, aztán egy fordulattal megfogta. A felesége szívből kacagott, Jenő bácsi meg csak hümmögött tömör bajusza alatt, mint aki észre sem vesz semmit. Soha nem tudtak ráunni erre.

Jenő bácsi elnéző iróniával kezelte felesége bohém összevisszaságát, de azért rajta tartotta a szemét. Ha játékai ártatlan kacérkodást mutattak, a férje valami úton-módon mindig ott termett felesége háta mögött, félig komoly mormogással jelezte, hogy ott van. Irénke nénit ilyenkor hájjal kenegették, úgy élvezte a helyzetet. A társaságukban mindenki jól érezte magát, kettőjük összhangja átragadt az emberekre. El voltak foglalva egymással, békén hagyták a világot, talán ezért volt mindig tele a házuk vendéggel. A gyerekek nagy szabadságot élveztek. Irénke nénit lekötötte az élénk társasági élet, Jenő bácsi, és legfőképpen Irén kicsi húga, aki épphogy elhagyta a karon ülő kort. Nagymama olyan jóságos és engedékeny volt, minden kópéságot elhitt, ő nem sok vizet zavart. Árpádnak ott voltak a barátai.

görgess!    mi ez?    könyv >