Lassan kezdett oldódni közöttük az elfogódottság, megnyíltak egymás előtt és egy óra múltával már ismerték egymás életkörülményeit. Gizella szemében nagyapám csupa titokzatosság volt. Érezte, hogy a múltja rejteget valamit, élete feltárt tényei olyan következtetéseket kínáltak, amelyben megmagyarázhatatlan volt szemmel látható magányossága. Szűkszavú tartózkodása fájdalmak emlékét leplezte, mégis nagy erőt érzett benne.

De ez az erő nem volt félelmetes, nem kellett óvakodni tőle, mert nem kifelé irányult, nem a világot akarta hatalmába keríteni vele, mint apja, ez az erő befelé fejtette ki hatását, önmagának volt ura általa. Mégis megmutatkozott ez az erő, mindig jelen volt, még ellágyulásában és gyöngédségében is, minden cselekedetét szilárddá és hitelessé tette. Nem voltak látványos megnyilvánulásai, de méltó tett, férfi munka lehetett megmérkőzni vele. Gizike számára ennek az erőnek a bűvkörében egyszerre világossá vált a női lét szépsége, a legszebb asszonyi feladat, amely ezt az erőt megejti és társául szegődik. A férfi gondolkodásmódja nagyapjára emlékeztette. Arra az okos tárgyszerűségre, amit nem kápráztat el a látszat, nem kábít el az imponáló ceremónia, a lényegbe lát, de nem törekszik arra, hogy a másik látását elterelje a valóságtól. Nyílt kártyával játszik, de mindig ütőképes lapok vannak a kezében. Jó volna, hogy őróla mit gondol, milyennek látja és miért tartotta fontosnak a figyelmére? Mert az egyre nyilvánvalóbb lett, hogy nem gyakran közeledik a lányokhoz, nem az a fajta, aki sokféle asszonykézen forog. Nem osztogatja sűrűn a figyelmét és most vele mégis úgy beszélget, mint egy mindent értő felnőttel, akinek az ítéletére nyugodtan bízhatja magát. Vele még soha, egyetlen férfi nem beszélt ilyen megelőlegezett bizalommal, talán csak Miklós bácsi, de ő más.

Nagyapám egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta a lány tényekre szorítkozó, szerény beszámolóját életének körülményeiről, meglepte őt ez a rendhagyó, csöppet sem szokványos életút. Önkéntelenül is tiszteletet váltott ki benne Gizike megélt, tapasztalatokon nyugvó, önálló gondolkodása, kifinomult látásmódja, világban való jártassága, ami jól megfért benne a lelkében megőrzött gyermekkori világgal, női lénye teljes érintetlenségével. Ez a tökéletes úri kisasszony idegen és kívülálló abban a világban, amiben mozog, amiben apja ambíciója és lelkiismeretes nagynénje nevelése elindította. Akkor érzi otthon magát, ha nagyanyja házában vizet húz a kútból, hosszú lapáton kenyeret forgat a kemencében, palántákat locsol és tisztára mosott, fényes zabbal eteti lovát. Ezen a szilárd, józan valóságon, mindennapi teendőinek otthoni gyakorlatán szűri át az úri szalonok világát, nagybátyja házának tisztes polgári otthonosságát, apjának, ennek a paraszt Cézárnak minden nagyratörő ambícióit. Éppen ebben rejlik az a csöppet sem fizikai értelemben vett női érintetlenség, ami nagyapámból olyan megindult gyöngédséget váltott ki. Mert elfogadta azt a világot, amiben élnie kellett, megszokta és ura volt az életmódnak, ami elrendeltetett, sőt annyira vérévé vált, hogy már nem tudna másképpen élni, de odaadni magát soha nem tudta neki. Ez a teljes odaadás mindig egy emberen keresztül történik, és ez a lány nem talált ilyen embert sem a városi, sem a paraszti világban. Nagyapámnak a szívét összeszorította ez a gondolat, a kétség, és az a régről ismert, édes bizonyosság gyürkőzött benne, amikor felmerült a kérdés, hogy az az élet, amit ő jelent, jó lesz-e ennek a lánynak? Ugyanakkor azt is tudta, hogy ezen a kérdésen a sorsa múlik, számára ez a kislány az utolsó és egyetlen lehetőség.

görgess!            mi ez?           könyv >