Minden zártságával és belterjes életével együtt jól éreztem magam Erzsiék családjában, mert a légkörben érezhető volt, hogy a benne élő embereknek is jó, így hát elfogadtam olyannak, amilyen. De nem szerettem volna Erzsivel cserélni és mivel mindezt annak tulajdonítottam, hogy katolikus, nem szerettem volna katolikus lenni. Ebben a korban az ember a szabadságot még a lehetőségek mértékével méri, és Erzsinek másokhoz képest valóban korlátozottak voltak a lehetőségei. Ezt is hajlamos voltam katolikus voltának számlájára írni. Mindezek ellenére mégis nagyon izgatott engem ez a vallás. Egyszer aztán rászántam magam és egy vasárnap reggel elmentem Erzsivel és a nővérével diákmisére.

Már a bevonulásom kínos volt. A szűk kis katolikus közösségben mindenkinek feltűnt, hogy nem oda tartozom. Megbámultak, összesúgtak a hátam mögött. A templomot már ismertem belülről, mindig nyitva volt, beszöktünk néha bámészkodni. Ünnepi megvilágításban még díszesebb, gazdagabb, látványosabb volt. Az egymásnak latinul énekelve felelgető szertartást úgy néztem, mint egy érdekes mozielőadást, teljesen a hatása alá kerített. Jó volt, hogy nem kellett értenem, nem is lehetett volna, hisz minden érzékemre egyszerre hatott. Mégis, a fantáziát megmozgató, misztikus hatások mélyén volt valami rendszer, hibátlanul megszerkesztett dráma zajlott.

A titokzatos, fájdalmasan szép hajlításokkal díszített, monoton férfiének komorsága egyre fenségesebb és félelmetesebb lett, a megesett bűnök tömör levegőjű szörnyűsége elviselhetetlen súllyal fojtogatta a lelket, a döbbenet ereje összepréselte mellünkben a levegőt, egekig hatalmasodott az emberi lét keresztre feszített kínja. Aztán hirtelen mindent megszakított az égi szó, a fennakadt csönd pillanatában egy kristálytiszta, üveghangú, túlvilági csengettyű. Az egész gyülekezet összeroskadt, pad alá bukott, megsemmisült. Ez teljesen felkészületlenül ért, levegő után kapkodtam. Erzsi behunyt szemmel, alázatosan leborulva egyre rángatta a szoknyámat. Én akkor igazán nem gőgből nem térdeltem le, egyszerűen nem tudtam magam kiszakítani a dráma sodró folyamatából. Egész figyelmem az eseményeket követte, ahogy a padra boruló vállak fölött, a pap hátáról leomló fényes, habos, fehér drapériák mögül felemelkedett egy aranykehely.

A hatás megrázó volt. Megrendültem, sírás fojtogatott és félni kezdtem. Úgy éreztem, tudtomon és akaratomon kívül itt most csinálnak velem valamit. Olyan folyamatba kerültem, amelyet nem értettem, amelynek nem voltam ura, amely mégis végbement rajtam. A bennem felgyülemlő érzések olyan erővel ragadtak el, hogy az első percben képtelen voltam gondolkodni, minden erőfeszítésemmel arra összpontosítottam, hogy ne legyen látható arcomon a megrázkódtatás. Zavar volt bennem, mert amit tapasztaltam ellentmondott minden eddigi vallási tapasztalatomnak, nem tudtam elfogadni, de megtagadni sem azt, amit láttam.

Megszoktam, hogy az én vallásom szertartásának alapja a szó igazsághordozó ereje. Ugyanakkor a vallás azzal is tisztában van, hogy az igazság Istentől való és emberi megfogalmazásban mindig csorbát szenved. A protestáns liturgia nem próbál az emberi képességek korlátai fölé emelkedni, gyengeségét, kevés voltát, esendőségét állítja az Ige mellé, ismervén az embernek Istentől kapott jussát a szóval be nem vehető dolgok világában való jártasságra, tudván jogát létének ezerféle korlátai között is a teljességre. Ahogy az Ige mondja: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.” A szertartásnak, ha ad magára valamit, egyetlen törekvése a szóval kimondható utolsó pillanatáig őrizni a pontosságot és a szó méltóságát, a többit pedig rábízni az emberre. Mert a bennünk feszülő örökös hiány hatalmas késztetés. Ez a hiány élteti a hitet, amely az én erőimből, legemberibb képességemből, hitet kereső vágyam szenvedélyéből táplálkozik. Benne a lét határait meghaladó kegyelem és a halál fölötti diadal az élet termékeny valósága.

A szó Igévé csak hit által válik. A katolikus szertartás dramaturgiájában a hitet gyümölcsöző erő nem belőlem jön, hanem rajtam teljesedik be. Hit iránti vágyam nem kereső, hanem befogadó vágy. Ám a szépség az ember legtökéletesebb produktuma, Isten jelenlétének élménye, örökös kapocs a mindenséghez. A katolikus liturgia ebben a szépségben jeleníti meg hívei számára a hitet, így az ember által koreografált drámai hatás is magán hordozza Isten arcát, és más út ugyan, de nem lebecsülendő erő élet és halál között az egyetlen biztos pont, az isteni igazság keresésében.

Ezeket a dolgokat én akkor nem tudtam nemcsak megfogalmazni, de megérteni sem. Az élmény addig homályos és lagymatag vallási érzéseimet felkavarta és ellentmondásos érzelmi helyzetbe kerített. Lelkem legtitkosabb zugában, amit senkivel nem osztottam meg, irigy sóvárgással gondoltam a misztika frissen megélt élményére, ugyanakkor dacos szenvedéllyel álltam magamban a mellé, ami az enyém, az én akkor nagyon is unalmasnak, szürkének, élményszegénynek tűnő lelki otthonom mellé. Szó sincs róla, hogy vágytam volna elmenni még egyszer misére, féltem is tőle egy kicsit. Soha nem szerettem, ha nem avatnak be olyan dolgokba, amit velem szándékoznak tenni. Ez a tény elemi erővel felháborított. Ugyanakkor olyan ponton érintett meg, amelynek a létezéséről addig nem tudtam, de ahol érinthető voltam. A dolognak ez a része zavarba ejtett és elgondolkodtatott. Megéreztem magamban a metafizikára forduló természetes hajlandóságot és azt is, hogy többé ez már nem érhet készületlenül. Számolnom kell vele, hagynom kell, hogy az érthetetlen belesimuljon a bennem hullámzó végtelen tenger anyagába.

Meg kellett ismernem és meg kellett értenem viszont azt, amivel egyetértettem. Saját vallásom világos, korrekt, kölcsönösségen alapuló feltételeinek természetét, tágabb értelemben saját Istenhez való viszonyomat. Akkor még nem tudtam, hogy ez az érthető, tiszta és világos út a lelkiismeret hatalmas küzdelmeinek, a lemondásnak, a nehezebbik út vállalásának milyen végtelen, egész életet betöltő folyamata. És hogy hányszor kell keservesen alul maradnom ahhoz, hogy egyszer, egyetlen mámorosan megkönnyebbült, szabad pillanatra meg tudjak állni magam előtt. Hogy milyen terhet vettem fel akkor, amikor egyedül vállaltam magamat és a világot egyszerre mérni csak ahhoz a mértékhez, amit Isten jelent, ugyanakkor szeretni is embertársaimat és saját magamat, ahogyan Krisztus megkívánja.

Mindezt akkor még nem tudtam, és nagyon jó, hogy nem tudtam, bár más választásom már akkor sem volt. Én akkor csak érveket kerestem dacos kiállásom számára. Ezeket az érveket hamarosan meg is találtam úgy, ahogy. Nem sokat gatyáztam vele, elég elsietett, profán, gyermeki empíriával felsorakoztatott érvek voltak ezek. Amellett elbűvölt saját éretlen logikám és megdönthetetlennek hitt érvrendszerbe foglaltam első olvasatú magánhitvallásomat, amely azt volt hivatott bizonyítani, miért vagyunk mi megközelíthetetlenül különbek minden más hitű népétől a világnak. Vasárnaponként a templomban meg ugyanúgy unatkoztam, mint addig.

Otthon, titokban olyat tettem, amiért szégyelltem magam, mégis meg kellett tennem. Száraz gallyakból kis keresztet kötöztem össze, beletettem egy kimustrált fadobozba és gyorsan elástam a kertben, hogy senki ne lássa meg. Soha többé nem vettem elő, de még hosszú ideig számon tartottam, tudtam, hogy ott van. Ilyen szertartással adóztam a misztikának. Minden túlzása, sok esetben sértő tapintatlansága ellenére ma is vállalni tudom akkori magatartásomat. Nem baj az, ha az ember előbb lesz református, katolikus, mielőtt elmélyült hittel és empátiával kezdene gondolkodni a vallás kérdéseiről. Az a baj, ha élete végéig megmarad ebben az állapotban.

görgess!   mi ez?    könyv >