Ha a múlt titkaiban kutatni próbálom, kinek a kezén váltam azzá, aki vagyok, mindig arra a megállapításra jutok, hogy két nevelőszülém volt, a családom és a városom. Jelképes nekem az a családi legenda, amit nevetve meséltek otthon rólam. Amikor még egészen kicsi voltam, két éves alig lehettem, egyszer vendég jött hozzánk. Ilyenkor szokás kikérdezni a kisgyermeket, miket tud már? A vendég nekem is feltette a hagyományos kérdéseket: „Hogy hívnak?” - megmondtam a nevemet. „Kinek a lánya vagy?” - Itt az apám nevét kellett volna mondanom, ahogy otthon tanítottak. Ehelyett mindenki megdöbbenésére, anélkül, hogy tudtam volna az értelmét annak, amit mondok, betanított módon rávágtam: „Labancverő hajdú népé!”. A családom csodálkozott legjobban. Ezt nem otthon tanultam. Mint utóbb kiderült, az egyik szomszédunk tanított meg rá. Én pedig a szomszédok mondásaira mindig fogékony voltam, hamarabb megjegyeztem, amit máshol hallottam, mint amit otthon.

Attól a perctől fogva, ahogy eszmélni és járni tudtam, szűk lett nekem a család. Melegsége és biztonsága csak az állandó megtéréshez volt elég. Csavargásaimnak soha semmilyen szigor, semmilyen édesgetés nem tudta útját állni. Egyetlen tündérmese nem ígért annyi hátborzongató izgalmat sejtelmes titkaival, mint a körülöttünk lakó emberek mindennapi élete. Ha csak az utca végéig jutottam el, a világ máris annyi örömmel és édességgel kínálta magát, mint ősszel a gyümölcsös tál. Én meg úgy ízlelgettem benne az embereket, ahogy a vágyam vitt. Minden házba bementem, azzal a biztos tudattal, hogy én ott csak kívánatos vendég lehetek. Ha úgy adódott szívesen letanyáztam és ottfelejtettem magamat. Jó ösztönnel találtam rá, mikor és hogyan tehetem meg. Azt is pontosan megéreztem, hogy még a legmogorvább ember szívét is megnyitja a képzelet. Ez volt az én fegyverem. Hatalmas képzelőerővel találtam ki a leghétköznapibb dolgok kapcsán fantasztikus történeteket, mindenkinek olyat, amiről úgy éreztem, hogy hallani szeretné. A felnőttek fogékonyak voltak és könnyen behálózhatók. Nem firtatták soha történeteim tényszerűségét, jó volt nekik hallgatni a mesét, ami mindig arról szólt, hogy a világ végtelenül izgalmas, élni jó és győzedelmes dolog.

A gyerekek, a velem egyenrangúak világa más volt, sokkal nehezebb terep. Ott mesével nem lehetett volna próbálkozni. Ott a legkisebb pozícióért keményen meg kellett harcolni. Csak az élt meg, aki erőt és kiállást mutatott, játékban gyors volt, meg ügyes és izgalmas kalandokba tudta vinni a többit. Ez volt az igazi élet, amely a maga kérlelhetetlen valóságával minden képzeletet felülmúlt. Én ezekbe a harcokba nyakig elmerültem, legáhítottabb siker nekem a gyerekbandákban megszerzett népszerűség volt. A legapróbb gesztus, amely arra utalt, hogy tartanak tőlem, vagy elismernek, többet jelentett minden felnőtt megnyerésénél. Büszke voltam rá, ha bevettek vérszerződésekkel megpecsételt szövetségekbe, harcoltunk egymással magáért a harcért, majd az ellenféllel is szövetséget kötöttünk újabb ellenfelekkel szemben. Komolyan vett, szenvedélyes, verekedésig menő harcok voltak ezek. Mégsem a konfliktusok, a néha verekedést is kiváltó összecsapások voltak izgalmasak benne igazán. Inkább a tárgyalások, az egymás közötti megegyezések arról, hogy mi módon állapodjunk meg, kinek a szava döntsön és hogyan, kik szólhassanak bele abba, hogy mit teszünk.

Akkoriban hadban álltunk az Arany János utcaiakkal, egy évig is eltartott a harc, nem volt mindegy, hogy milyen stratégiai elképzelések érvényesülnek. Nagyon sok vita és veszekedés volt emiatt egymás között, végül a szövetségesek megunták egymást mindkét táborban. Voltaire is szóvá teszi azt a politikai gyakorlatban oly sűrűn előforduló közérzetet, hogy az ellenfél válik vonzóvá, a szövetséges meg csak nyűg. Ez történt velünk is. Feltartóztathatatlanná vált a közeledés, megindultak a két tábor között a titkos tárgyalások. Végül nyíltan szembe kellett nézni azzal a ténnyel, hogy mindkét szövetség fel fog bomlani, ha nem egyezünk ki egymással és nem találunk új ellenfeleket. Mégsem ment simán az egyesülés, mert senki nem akarta elveszíteni benne korábban kiharcolt helyzetét. Az új viszonyok között mindenki helyzete átértékelődött, egy újra megszerzett pozíció kétszeres értékű lett.

Hosszú egyezkedés után végre létrejött a két tábor szerződése. Az új felállásban már a tárgyalások során megszerzett pozíciók döntöttek a vezetésben, amelyek a korábbinál pontosabban körülhatároltak voltak, kiszorítván kezdeti éretlenségünk anarchikus vadhajtásait. A körülöttünk lévő világ szellemével ellentétesen, arról tudomást sem véve, mi az 50-es évek történelmi mélypontján játékainkban gyakorlati módon tanultuk, kalandként éltük meg a demokráciát, anélkül, hogy tudtuk volna, mi fán terem. Egyszerűen csak követtük, amit emberi lényünk közösségi természete diktált mindennapi küzdelmeink eleven valóságában. Kiharcolt és elismert szabályainkat magunk között és magunkban is, mindenen át betartottuk. Ez volt a politikai morál, a kényesen kezelt bandabecsület.

Nyugodtan mondhatom, hogy nyolc-tízéves koromban a politika szenvedélye töltötte be egész életemet. Embert formáló idők voltak ezek. Szüleim csak annyit láttak belőle, hogy tépetten, szakadtan, örökké sebes térdekkel csatangoltam reggeltől estig a legvadabb utcagyerekek társaságában. Anyám szégyenkezett, nagyanyám korholt, apám kihívó, gunyoros keménységgel hordott le, miközben csillogott a szeme a cinkos élvezettől. A felnőtteket nem lehetett semmibe beavatni, távol kellett maradniuk a mi dolgainktól. Mégis az én szüleim meg sem kísérelték, hogy meggátoljanak. Nem az erejük hiányzott hozzá, hanem, azt hiszem, a meggyőződésük.

Bármilyen vérmes ambícióval vetettem bele magam az utcai közéletbe, harcoltam ki magamnak benne jelentős szerepet, nem volt elég nekem. Megenyhítette ugyan, de nem oltotta ki a szomjúságot, ami újabb és újabb kihívást keresett, mindig más, egymástól független helyzetekben arra, hogy százféleképpen próbáljam meg magam. Meg aztán ebben az időben, anélkül, hogy tudtam volna róla, ott motoszkált bennem az az igény, hogy igazi barátom legyen. Az utcabeli gyerekek között nem volt barátom. Nem azért, mintha nem lett volna közöttük senki erre érdemes, szó sincs róla. A helyzetünk volt olyan, amiben nem lehetett barátságot kötni. Mi ott hatalmi tömörülések és harcok részesei voltunk, pozíciónk állandóan újraértékelődött. Politikában nincs barátság, ott csak partnerek vannak. Partnerek ellenfélnek és holnap szövetségesnek, vagy fordítva. A jó partnerek, akármelyik térfélen vannak, érnek annyit, vagy majdnem annyit, mint egy jó barát. Távolságot tartanak az emberrel, de meg­ hagyják neki a szabad cselekvés jogát. Kívül-belül ismertük egymást, pontosan tudtuk, ki mire alkalmas, bizonyos helyzetekben kitől mi várható. Ismertük és számoltunk vele.

Az érdekek világa tiszta és kiszámítható küzdőtér, ahol személyes képességeink kihívást jelentenek a saját és az ellentétes közösségek számára, természetes adottságaink ütőképes politikai erőként esnek latba. Ugyanakkor megfoszt minket önkéntelen vonzódásainktól, a maga képére formálja, bekebelezi azt is. Ebben a küzdő és erőtérben is van rokonszenv és ellenszenv, hisz itt is emberek vagyunk. Ám borzalmasan nagy a velük hordozott felelősségünk, mert ezek a természetes érzések nem kerülnek a magánélet intim zónáiba, szükségszerűen közösségi hatóerőkké, politikai tényezővé válnak. Ez pontosan ugyanúgy működik a demokráciák nagypolitikájában, mint a gyerekek hatalmi harcra szövetkező játékaiban.

Nem volt tehát barátom ezekben a küzdelmekben. Nem lehetett már csak azért sem, mert bizalmas baráti viszonyba nem kerültem fiúkkal, már pedig itt én voltam az egyetlen lány, akit tényezőként lehetett figyelembe venni, nem amolyan küldöncként használt mellékszereplőnek. A velem egyidős utcabeli lányok semmi pénzért nem jöttek volna bandázni, ki is kaptak volna érte otthon, nem is vették volna be őket a fiúk. Engem csak azért vettek be, mert ugyanolyan szabadságot élveztem, mint ők, nem voltam "kényeskedő", és különben is bármelyikkel álltam a sarat. Meggyőződésem, hogy a többi lány is megállta volna a helyét, éppúgy, mint én, csak bennük nem volt ambíció arra, hogy ezeket a képességeket érvényesítsék. Egy közösségben soha nem helytállni nehéz, hanem ezekkel a képességekkel élni, megjeleníteni, tényezővé tenni a többiek számára. Az utcabeli lányok egy része irigységgel vegyes szörnyülködéssel vette tudomásul, hogy bandázni járok, de ez nem zavarta sem őket, sem engem abban, hogy együtt játszunk, csak más játékokat. Mégis az a tény, hogy ők nem feleltek meg annak, hogy bandázásban részt vegyenek, erősen lecsökkentette irántuk való érdeklődésemet.

Számomra a világ akkor tágult ki és nyert beláthatatlan tereket, amikor iskolába kerültem. Nem a tanulás miatt, hiszen úgy három évig, azon kívül, hogy írni-olvasni megtanított, az iskola nem mondott semmi újat. Rengeteg újat hozott viszont társadalmi tudásom szempontjából. Akkor ismertem meg a várost, a lakosságot. Addig érdeklődésem, hatóköröm, érdekeltségi kapcsolataim csak a Bányász utca, Luther utca, Arany János utca által bezárt háromszögre terjedt ki, azon kívül megszűnt a világ. Ez a terület volt a játéktér, a hatókörzet, ezért folytak a bandaharcok, az Arany János utcaiakkal való kiegyezés után erre a területre alakult ki teljes szuverenitásunk szervezete. Ebben a szervezetben érdekelt voltam továbbra is, de az iskola újabb közösség más természetű kapcsolatainak lehetőségeit nyitotta meg.

görgess!   mi ez?   könyv >