A harmadik nagy közösségi csoport, a tágabb család már csak félig volt családi kapcsolat, félig társadalmi érintkezés volt, de még mindig személyes. Az érdekeltség erős szálaival fűzött hozzá az eredet, saját sorsom meghatározottsága egy messziről jövő, nagy folyamatban. A nagy család anyai ága részint túlságosan közeli, másrészt túl távoli volt ahhoz, hogy érdekes legyen. Nagyon közeli volt, mert hozzájuk intim, közvetlen kapcsolat fűzött, nem őrizte titkait az összeforrott, szolidáris titoktartás. Ugyanakkor nem volt szoboszlói eredetű, az elődök nyomát Partium és Erdély távoli vidékein kellene kutatni. Nem ismertem történetének életemig ható vonatkozásait, nem sejttette szemem előtt titkait. Az én életem legfontosabb eseményeinek gyűjtőhelye Szoboszló volt, ami ezen kívül esett elvesztette számomra jelentőségét. Apai családom ezzel szemben őshonos szoboszlói eredetű, emlékét a városban évszázadra visszamenően őrzi a kollektív emlékezet. Családi titkait a szemem előtt rejtegette, kitartóan és eredményesen tette számomra olyan megközelíthetetlenné, hogy lassú megismerésére és megértésére talán egész eddigi életem is kevés volt.

Hozzájuk fűződő kapcsolatom félig volt valóságos, félig elméleti, apám elbeszéléseiből ismert. Nem laktak már Szoboszlón a testvérek, ritkán láttam őket. Nagyszüleim rég elhaltak fiatalon, nagyapám még 1919-ben, nagyanyám 1938-ban. Hét gyermek maradt utánuk. Nagyanyám halálakor legidősebb nagybátyám tizenkilenc éves volt, a legkisebb testvér négyéves-forma. Apám és testvérei szinte teljesen magukra hagyva, egyedül nőttek fel, egymás gyámkodása alatt. A jelentős családi vagyon a legidősebb testvér, keresztapám kezébe került, ő kezelte és gyarapította, testvéreinek ellátásáról és taníttatásáról neki kellett gondoskodni. Ő lett egyszerre a családfő. Hősiesen helytállt, de ezért nagy árat fizetett. Soha nem házasodott meg, nem lett saját családja, a vagyonszerzés volt az egyetlen szenvedélye. Rideg, megkeseredett ember lett, befelé forduló és bizalmatlan.

Valamiképpen minden testvér megsínylette a korai árvaságot, de soha, egyetlen családban nem tapasztaltam testvérek között olyan gyöngédséget és összetartást, mint náluk. A hét gyermekből öt fiú volt és két lány, közöttük a legkisebbek apám és a húga, akiket idősebb nagynéném úgy nevelt, mint tulajdon, korai gyermekeit. Minden fiú Sárospatakon nevelkedett, diplomás emberek lettek. Ez keresztapám érdeme. Mégis, kifelé, a világ felé nehezen találtak utat, rideg bizalmatlanságba burkolóztak és erős volt bennük a gőg, a legbiztosabb védelem, a védtelen ember büszke menedéke. Hamar elhagyták a szülői házat, saját családjuk lett és szétszóródtak az országba, csak apám és keresztapa maradt Szoboszlón.

Nyáron mindig összejöttek a régi házban, de csak egymás között, házastársak nélkül érezték jól magukat. Az összetartás és szeretet, amely őket összefűzte, nem terjedt ki a házastársakra. Egymás férjét és feleségét kisebb-nagyobb ellenszenvvel viselték és maguk között mindig megszólták. Egymás gyermekeit sem szerették különösen. Nem is volt sok gyerek a családban, a hét testvérnek összesen öt. Apám három bátyja gyermektelen maradt és közöttük Jóska bácsi kifejezetten gyermekgyűlölő. Az unokatestvéreim nem nagyon jöttek Szoboszlóra, kettő kivételével alig ismertem őket. Irántam mutattak némi megkülönböztetett érdeklődést, amiben nem volt ugyan gyöngédség egy csepp sem, de mégiscsak érdeklődés volt. Ez annak szólt, hogy én annyira hasonlítottam az édesanyjukra, az általam nem ismert néhai nagymamára. Ők nagyon egyformák voltak, külsőre egyik a másiknak a lenyomata, sötétbarna hajjal, barna szemmel, alacsony termettel pontos másai nagyapámnak.

Férjénél magasabb, törékeny szőke nagyanyám, Ratkay Gizella az öröklődés kiismerhetetlen barlangrendszerében háttérben rejtőzködött, nem mutatta meg magát az utódokban, aztán hirtelen énbennem szinte maradéktalanul megjelent. Furcsa érzés lehetett nekik, hogy én imádott édesanyjuk szemével néztem rájuk, az ő dacos mozdulatával szegtem le mindig a fejem. Nagyon sokáig nem tudtam megérteni miért, de titkolták előlem ezt a nagy hasonlatosságot, amiről apámtól én is tudtam és ezer apró jel elárulta, hogy ők is számon tartották. Ebben a kérdésben szinte összeesküvés folyt a hátam mögött, amiben, ha együtt voltak, apám is részt vett. Én azt hittem, hogy ellenem irányul az a mély csönd és elhallgatás, ami ezt a kérdést mindig elkendőzte. Kirekesztést éreztem benne és ezért szinte gyűlöltem őket kiskoromban. Ők tudták ezt, de mégis hagyták.

Csak nagyon rövid ideje tudom, mi volt a mélyén a csöndnek, milyen súlyos családi tragédia fájdalmát hordozták, mekkora tapintattal óvták egymást attól, hogy legalább szóban ne kelljen szembesülni vele. Az önkéntelen reagálást persze nem lehetett elrejteni. Szegény Sanyi bácsi elég együgyű volt, ő néha kikottyantotta, hogy „ez a gyerek tisztára édesanyám”. Ilyenkor elhallgattak és két nagynéném megrovó szemvillanással némította el Sanyi bácsit. Legszelídebb nagybátyám, Jenő bácsi nem tudta rólam levenni a szemét, és néha szinte elérzékenyedett a látványtól, amikor nem látták, félszegen megsimogatta az arcomat, de ő sem szólt egy szót sem. Két nagynéném úgy csinált, mintha nem venne észre semmit, még engem sem. Jóska bácsi volt a legzordabb közöttük, ő úgy nézett rám, mint egy kellemetlen hulladékra, szinte dühöngött magában, hogy merészkedhetek ilyen illetlenségre. Apu nagyon aranyos volt ilyenkor, nem tudtam rá haragudni azért, mert ő is részt vett a közös ceremóniában. Mindig elvitt magával, mindig ott voltam vele, és végtelen büszkeséggel szembesítette testvéreit a tolakodó ténnyel. Apám büszkeségét megértéssel és hallgatólagos egyetértéssel vették tudomásul, de ez mit sem változtatott irántam tanúsított magatartásukon.

Apámnak ez volt az egyetlen kapcsolata, amiből én kimaradtam. Minden család külön világ és ebben a világban én akkor még nem tudtam tájékozódni. Nem értettem a hűvös tartózkodást, a kimért ridegséget, amivel engem kívül tartottak saját bűvös és kívánatos köreiken. Vérlázítónak éreztem ezt az igazságtalanságot és nem tudtam belenyugodni, hogy akik apámat szeretik, engem miért nem akarnak elfogadni. De nem olyan fából faragtak, hogy kínálgassam magamat nekik. Én is pontosan ugyanazzal a magatartással reagáltam rájuk, amivel ők okoztak fájdalmat nekem. Csakhogy a feltételek nem voltak egyenlőek. Ők hatan voltak és szövetségesek, én meg csak egyedül, egy gyerek.

Azért mégis álltam a sarat. Nem tudtam belenyugodni abba, hogy ők döntsenek egyedül közös kapcsolatunk sorsáról, saját balsorsomban soha nem szerettem ártatlan maradni. Nagyon egy vérből való voltam velük. Mivel ők hatan voltak, úgy éreztem, nekem hatszorosan kell semmibe venni őket a szemük láttára, mindig betartva a jó modor íratlan szabályait, pontosan, ahogy ők tették. Nem voltak csöppet sem ostobák, gyorsan rájöttek arra, hogy felvettem a kesztyűt. Azt is tudták, amit én is, hogy ezt a szembenállást soha nem lehet konfliktusig vinni apu miatt, akit - és erről mindig meg voltam győződve - ők éppúgy szeretnek, mint én. Harc nem lett közöttünk, hosszú állóháborúra kellett felkészülni.

Apám helyzete rendkívül kényes volt. Ahogy hatszorosan egyedül voltam testvéreivel szemben, úgy mellettem állása hatszoros volt, Együttérzést kaptam tőle, együttműködést is, ameddig lehetett, de cinkosságot nem vállalt velem soha ebben a háborúban. Zokszó nélkül vettem tudomásul. Bár az Okát nem tudtam, megéreztem a lelkem mélyén, hogy nem szabad döntést várnom tőle. Ezt a harcot egyedül kellett megharcolnom. Hosszú évekig tartó, elegánsan viselt háborúságunk nem hozott látványos győzelmet egyik térfélen sem, de csendes, szóval ki nem mondott eredményeket igen. Akárhogy  tiltakoztunk ellene, megtanultuk egymást becsülni. Rideg elzárkózásunk erős hálója a sok használattól foszladozni kezdett és itt-ott megindult az áttörés. Közelebb kerültem hozzá, hogy megértsem magatartásuk titkát, amely nem akart rólam tudni a teremtésben.

A konkrét okot magát , amely magyarázatul szolgált velem szembeni magatartásukra, mint említettem, csak a közelmúltban, véletlenül tudtam meg. Megrendültem a mögötte húzódó tragédián, de már nem lepett meg. Mire eljutott hozzám a történet, már megváltozott maga a család és az én helyzetem ebben a családban. Megértettem ennek a különös, rendhagyó közösségnek a természetét, amely már nem is család volt, hanem intézmény. A gyermekkorban ért tragédia, az együtt végigküzdött ifjúság és a közösen viselt fájdalom a szövetség erős szálaival tartotta össze a testvéreket. A múlt alaptörvény lett, az összetartozás megtestesítője, amely kizárt a kötelék köreiből minden változást. Az élet konzekvenciáit elfogadta, elfogadta a házastársakat és az utódokat, de közös múltját nem osztotta meg velük, hallgatólagos közmegegyezéssel a szövetség szilárd rendszerében őrizte, fenntartotta és táplálta tovább szuverenitását.

Ha akkor megtudom nagyanyám tragédiáját, aki súlyos depressziót követő öngyilkossággal ment el nagyapám után, talán olyan magyarázatot szolgáltatott volna, ami engem megnyugtat, elveszi indulataim élét, de semmit nem mond el a mélyen ható, valódi okról. Egy ok önmagában, mint magyarázat, csak a vizsgálóbírót elégíti ki, máskülönben pusztán adalék értékű. Mire eljutott hozzám a történet, már csak egy mozaikkal egészítette ki a bennem kialakult képet. Nem azért értettem meg a család szellemét, mert időközben felnőtt lettem, vagy okosabb netán, hanem helyzetem változott meg benne, belülre kerültem, beszívtam a levegőjét, befogadtam. Amit a hosszú háborúság nem hozott meg, azt meghozta az élet könyörtelen folyamata. Ahogy fogyatkoztak a testvérek sorra, az élőket egyre kevésbé tartotta már a régi szövetség köteléke, a múlt elveszítette szervező szerepét, nem volt már megállapodás tárgya, az összetartozás jelképe, de egyetlen kapocs lett az utódokhoz.

Amit családom élete elzárt előlem, létezésemet a családi történelem peremvidékére utasítva, azt haláluk megnyitotta, a fogyatkozás vákuumával egyre beljebb vont kötelékébe. A túlélőkben megnyíltak az emlékezés zsilipjei és úgy adták tovább múltjukat, mint megőrizendő örökséget. Emlékezéseik nyomán jöttem rá, hogy régtől fogva magamban hordozom én már ezt a nagy családot, amely olyan gőgös csökönyösséggel szállt szembe a sorssal, veszteségei ellenére sem engedte széthullani önmagát, amely elválaszthatatlan a várostól, amiben benne élt. Megérteni önmagában soha nem lehet.

Az okok hálója az idő és a hely falai között feszül, egy család múltjában éppúgy benne van a város és a történelem, mint molekulában a világmindenség. Már én sem tudom, hogy a családom-e, amit e néven nevezek, vagy maga a város, nem érzem pontosan, hol kezdődik az egyik és hol ér véget a másik. A nagycsalád kiterjedése vérségi kapcsolatok szálaival behálózta Szoboszló zárt világát, hajszálereivel átszőtte, anyagcseréjébe vonta, testébe zárta a várost. Múltja a történelem útjain végigtekintve az anyagtalanságba vész, derengő fénnyé válik, mint a Hortobágy forró horizontján a könnyű pára.

görgess!            mi ez?           könyv >