Januárban merült fel a szoboszlói út terve. Ilona ellenezte, hogy Gizikét hóban, fagyban magával cipelje apja a hosszú útra, de itt nem állt meg az az érv, hogy túl sokat látják, Szoboszlón senki nem ismeri, és ő - József - nem mehet egyedül, mint egy gyalog paraszt. Illően kell megmutatkozni azok előtt a gőgös, fagyos, nyavalyás hajdúk előtt, akikbe úgy beléjük szorult az öntudat, mintha ők forgatnák a földgolyót. Annál is inkább kell oda a lány, mert ez egyszer kérni megy és pont tőlük, hát ne higgyék, hogy úgy oka van hasra esni előttük. Ha már nem tudta a bátyját lebeszélni erről a tervről, Ilona úgy intézte a dolgot, hogy elkísérte őket Debrecenbe, úgyis régen akarta már látni néhány kedves, jó iskolai barátnőjét. Ott töltöttek együtt egy napot, közben kipihenték magukat és másnap Gizike az apjával onnan ment Szoboszlóra.

A város főterén, a Bika vendégfogadóban szálltak meg. Gizike akkor látta életében először Szoboszlót. Debrecenhez és Váradhoz képest nem volt város, csak két emeletes épülete volt, a városháza és a Bika fogadó. Ugyanakkor falu sem volt, a tágas Piacteret egyhangú folytonossággal egymásba épült földszintes városi házak sora vette körül két oldalt az országút mentén. A széles nagy tér nem volt díszes főtér, városi rangra emlékeztető, pontosan az volt, amit a neve jelzett: piac. A tér egyik végében elárusító asztalok sorainak kopár deszkái dísztelenkedtek a fagyos macskaköveken, a tér másik oldalán, a templommal szemben állt a város legjellegzetesebb épülete, a klasszicista stílusban épült egyemeletes, szép, büszke, elegáns városháza. Az épületnek két arca volt, két funkciója, két üzenete, egy belső és egy kívül való. Külső megjelenése rangot mutatott, zárt volt és távolságot tartó. Szigorú sorban rendezett, szögletes ablakai, tömör, sárga fala három oldalon vette körül az épülettömböt, de elől megtört a sík, a főbejáratnál bemélyedt, mintegy kiemelve az épület két oldalát, mint páros, szögletes bástyákat és hangsúlyozták ezt az erődítményjelleget az oromzat hozzá rímelő, sarkos díszítései is. Masszív tömbje tömör boltívekkel övezett, félig nyitott belső udvart vett körül, feltárva az épületszerkezet belső arcát, az ablakok és a vastag, súlyos oszlopok félkörívben záródó ritmikáját.

A városháza külső arca szigorú volt, szögletes és erőt mutató, belső udvara fehér, gömbölyű boltíveivel meghittebb, intimebb, nemesen egyszerű. A külső falak három oldalról feszülő erődítése nem zárta le teljesen a teret, a belső oldal megnyílt, fehér öble befogadott hajlékony ritmikájába. Itt zajlott a városi köz belső élete, a nagy, nyilvános gyűlések, az ünnepségek. Az egész városháza kettős arculata tökéletesen megjelenítette a helyi közhatalom kettős funkcióját, de egyúttal maga volt a városi lét kettőssége, kifelé mutatott arca és belső élete is. Nem volt hivalkodó, mégis magára vonta már messziről a figyelmet. Talán, mert az egymáshoz ragasztott, egyszerű polgárházak jellegtelen sorában ez az épület arányokat, szigorú rendezettséget, ritmikát mutatott, talán, mert a templom súlyos tömbjével szemben, a másik oldalon ez volt a kiegyensúlyozó erő, a város kétpólusú központjának másik fele.

A Debrecenbe vezető országút a Piactér mentén keresztbe szelte át a várost, tőle északra és délre, hosszanti irányban folyt a helyi élet vérkeringése. Az északi városrész más arcot mutatott, mint a déli. Ez volt a város mocsarasabb része, sűrűn egymást keresztező, rövid kis falusi utcák hajszálerei kerestek száraz lankákat a vizenyők között, belső tavacskák összefüggő rendszere tükrözte a gyümölcsfákkal és buja mocsári növényzettel gazdagon burjánzó kertek árnyait. Az úszó majorság fehér csapatainak vízi világa volt ez, pusztai lápok elszórt hajlékainak primitív Velencéje. A természettel szervesen érintkező, bonyolult rendszerű, érzékenyebb részek között egy nagy csapás vitt a Hortobágyra, de dél felé ezek a lappangó erők szabad folyást találtak, hosszú, egyenes utak párhuzamos sávjait nyitották ki a bihari puszták felé. A déli városrész szabályos és áttekinthető, hosszú, széles utak és az őket összekötő utcák geometrikus hálózata volt, a végtagok világos érrendszere, az ősi anyag lírai szépségétől eltávolodott okos rendezettség.

A városhoz szokott ember számára Szoboszló akkoriban nem volt szép, nem mutatott archaikus városi múltat, mint Debrecen, nem volt fényes és elegáns, mint Várad. Belső, városias magva új keletű volt, egyszerre született a fellendülő iparral és kereskedelemmel, a múlt század második felében keletkezett igénytelen és stílustalan kisvárosi polgárházak egyhangú sora. Inkább taszító volt, se nem város, se nem falu, öszvér település, nagy területen elfolyó unalmas egyhangúság. Semmihez nem fogható, markáns szelleme, páratlan szépségű részletei, egész varázsa sem az itt élő, sem az ide érkező ember számára nem lehet tudatos és látható, csak akkor nyílik meg a maga teljességében igazán, ha az ember benne fogan, belenő, de eltávolodik tőle, idők és terek távolságában a hazájára tekint vissza benne.

görgess!            mi ez?           könyv >