Nagyapám folytatta apja mesterségét, felépítette saját házát és üzletét. Húgának férje Hunyadi Sándor vaskereskedést nyitott a Piactéren, ebbe is betársult nagyapám tőkével és fellendítette az apja által alapított építőanyag kereskedést. Sokáig nem nősült meg, úgy élt, mint egy remete, egész szenvedélyét munkájának szentelte. Imádott kishúga, Lázár Róza fiatalon, szinte gyermekként ment hozzá Hunyadi Sándorhoz, egymás után szülte gyermekeit és ő gondoskodott a bátyjáról is. A Hunyadi család oltalma végigkísérte nemcsak az ő életét, de korán árvaságra jutott gyermekei sorsát is, mindig a családi hátország biztonságát jelentette nekik. Róza néni ebben az időben még szívós, erős lelkű fiatalasszony volt, elszánt szövetséges a házasság és az üzlet közös vállalkozásában férje oldalán. A háztartáson és a gyermekeken kívül ő vezette az üzlet könyvelését is, minden filléren rajta tartotta a szemét, minden üzleti tervben és kalkulációban részt vett. Nem volt ez ritkaság más családok életében sem.

Az asszonyoknak fontos szerep jutott az üzleti élet hátterében és bár a férfi volt a családfő, kifelé ő képviselte a családot, de a szálak az asszony kezében futottak össze minden családot érintő döntéshozatalban. Tevékenységi körüknél jóval messzebbre terjedt ki befolyásuk, de ezzel nem illett kérkedni. A közvélemény szemében a szerénység és a dolgos kéz volt a nő legfőbb értéke. Maguk az asszonyok sem törekedtek önmutogatásra, de korántsem azért, mert így írta nekik elő a közvélemény. A család képe a város szemében a férfi szerepének megítélésén múlt és önérzetük követelte meg, hogy férjük családfői rangján a világ szemében ne essék csorba. Én még ismertem Róza nénit, lánya Hunyadi Ilona lett a keresztanyám. Törékeny, méltóságteljes öregasszony volt, sötét ruháiban elveszett kis madárteste. Arca apám vonásait idézte, az ő becsületes barna szemével nézett rám. Talán azért vonzódtam hozzá. Súlyos asztmával küszködött, bár soha nem beszélt róla. A lassú fulladás iszonyú kínjai között érte a halál. Nagyapámról ő mesélt nekem. Tiszteletben tartotta a Lázár testvérek titoktartásának szövetségét, nem szegte meg soha, de rá vonatkozó emlékeit megosztotta velem. Bár jóval fiatalabb volt bátyjánál, még emlékezéseiben is anyáskodó szeretettel vette körül.

A múlt század végén élénk társasági élet pezsgett Szoboszlón. Az ipartestület télen jótékony célú bálokat rendezett, amire minden család hivatalos volt, aki csak számított. Nagyapám is kapott meghívást és bár soha nem táncolt, csak a férfiakkal beszélgetett, terhére is volt egy kicsit a dolog, mégis mindig elment és a méltányosság keretei között bőkezűen adakozott. Akkoriban építette fel házát az asztalosműhellyel. Ő már a műhelyben nem sokat dolgozott, az egész nem is hozott sokat a konyhára, mégis fenntartotta, mert ezen keresztül tudott jelentős szerepet betölteni az ipartestületben. A régi ház keskeny, hosszú telken épült, olyan kiképzéssel, amelyben      a mindennapi élet teljesen alárendelődött az üzlet funkciójának. Hosszú, keskeny volt a ház maga is, utcai frontján üvegezett portál, az üzlet bejárata, két lehúzható rolóval. Az üzletből nyílt nagyapám kicsi irodája. A ház teljes szélessége egy szobányi volt, a három lakószoba és a konyha sorban követte egymást. A ház végében raktárak, fészer. A zsebkendőnyi konyhakert már szinte beleveszett a Kösely patak partjának mocsarába. Sehol hely egy virágoskertnek, egy barátságos zöld térségnek. Az egész házon mindvégig meglátszott, hogy annak idején agglegény építette. Jelenléte mindig ott volt a házban, amelyet nagyratörő célok bázisául épített magának és majdani családjának. Anélkül, hogy tudta, vagy akarta volna, akarata már akkor uralta még meg sem született gyermekei életmódját.

Én csak fényképen láttam őt. A régi házban, ahol keresztapám lakott, a nagyszobában magasra vetett kettős ágy fölött két nagy, bekeretezett fénykép függött a falon, a szülők képe. Sokszor álltam félénken a szigorú, merevre retusált képek előtt. Keresztapám sohasem használta ezt a szobát, itt minden úgy maradt, ahogy azelőtt volt. A vastagon lerakódott por finom rétegei, mint letűnt élet nesztelenül alászálló hamvai, a kegyelet csendjét őrizték. Én elfogódottan, megszeppenve néztem a bajuszos arc sötét tömbjét. Kíváncsiságra nem telt a bátorságomból, az arc egyetlen részletére nem emlékszem. Vonásai csak sokkal később váltak élővé, egy felnőtt koromban kezembe került képről. Mind a hét gyermekének arca benne volt ebben az arcban, és mégis különbözött tőlük. Amit annak idején olyan riasztóan szigorúnak láttam rajta, már nem volt az. Sőt a kimerevített, mesterséges helyzet és a retusálás sem tudta letörölni róla az életet. Barna szeme élt és üzent. Nemcsak állhatatos, komoly figyelem volt benne, de tűz is. A büszke homlok akaratos, kemény domborulatai mutatni nem akarták, szóvá tenni nem hagyták, de látni engedték az őrködő érzékenységet. Nagy ívű, mégis finom állcsontja nyíl idegén nyugvó erő volt, az akarat feszes abroncsaiba fogott szenvedély, a kézre szoktatott sólyom kiszámíthatatlansága.

Alacsony, zömök alakját családi legendák vették körül. Huszonnyolc éves volt, amikor megházasodott. Már senki nem hitte, még Róza néni sem, hogy bátyja valaha meg fog nősülni. Nagy története volt ennek, a nehezen nyíló családi diszkréció kíváncsi szemem elől sokáig hétpecsétes titokként őrizte titkát. Azt mondják, nem volt szenvedélyes természete, de én ezt nem hiszem, a tények nem erre vallanak. Úgy gondolom, inkább önuralma és tartózkodása tévesztett meg mindenkit. Távolságot tartott a világgal, nem tette ezt hangsúlyossá, mégis a maga köré teremtett tilalmi mezsgyét vele szemben senki nem merte soha átlépni. Kötelező udvariassága nem ment át szívélyességbe, csak mások iránti tapintata őrzött némi halvány melegséget, az a mód, ahogy diszkréten visszalépett az óvatlanul megnyíló, láthatatlan ajtó elől, amely nem az ő szemének szánt gondokat takart.

Az üzleti életben és személyes dolgaiban is korrekt, lelkiismeretes partner volt, de nem tart semmilyen kétértelműséget. Fürge elméje rögtön a probléma lényegére tapintott, világos logikája nem ismert részrehajlást, de véleményét nem fecsérelte el szavakban. Azok, akik vele szemben megbotlottak egyszer az egyenesség útján, ítéletének súlyát még sokáig magukon érezték. A város társadalmában korán tekintélyre tett szert. Magánélete maga volt a kiismerhetetlenség. Mint afféle vagyonos nőtlen fiatalember igen kívánatos volt a lányok és különösen a lányos szülők szemében. Az ilyenfajta közeledéssel rendkívül tartózkodó volt, lányos házaknak még a tájára sem ment, ha észrevette az érdeklődés diszkrét jeleit. Róza néni meg akarta házasítani, a módosabb lányok közül néha kinézett neki egy-egy menyasszonynak valót. Nagyapám nagyon szerette a húgát, nem haragudott ezért soha, de szelíden lecsendesítette az ilyen igyekezetet. Sokszor mondogatta neki: „Ha egyszer megnősülök, el tudom én tartani a feleségem, nem kell nekem senki vagyona”. „Jaj, nem is azért Antal, de a tekintély megkívánja, engem sem adtál volna akárkihez.” Így győzködték egymást anélkül, hogy eredményre vezetett volna Róza néni jó szándéka. Nagyapám rá sem nézett a lányokra, minden érdeklődését és energiáját lekötött társadalmi helyzetéből adódó kötelességei, üzleti tevékenysége. Lelkének nyugalma szilárd maradt, jóleső biztonságát nem zavarták meg a szép szemek.

görgess!            mi ez?           könyv >