Amikor későbbi férje, nagyapám Lázár Antal megjelent a teremben, Gizellát már kézről kézre adták a táncosok, igyekeztek gyorsak lenni a következő fordulónál. Nagyapám nem tartozott a táncoló fiatalemberek közé, korának sem felelt meg ez a szerep, rég megszokta már a város, hogy kimarad az ilyen mulatságokból. Nem volt hát meglepő, hogy csak álldogál az egyik sarokban és szórakozottan figyeli a táncot. Már ő is megszokta, hogy nem figyel arra ilyenkor, amit néz, csak a sokaságot látja, nem az arcokat. Jó időbe telt, amíg észrevette Gizikét. Nem idevaló ez a lány - gondolta – igen, ő annak a képviselőnek a lánya, aki odaát mulat a városi urakkal. Azért tűnt fel neki, mert más volt, mint az itteni lányok. Az apja nem volt túl megnyerő, kicsit hangos, kicsit nagyképű az ő ízlésének. De a lánya igazán szép teremtés. Szelíd, komoly, finom kislány, nem magakellető, pedig látszik rajta, hogy élvezi a mulatságot, jól érzi magát.

Kavargott a táncoló sokaság és nagyapám szeme egyre többször fordult Gizella felé. Van a figyelő tekintetnek valami vonzása - ezt gondolta nagyapám, amikor Gizike először visszapillantott rá. A kislány szép sugárzó szeme régi szemek játékát idézte fel és nagyapám hosszú évek óta most először érezte lehetetlennek, nevetségesnek saját helyzetét, ahogy magát mindenből kirekesztve itt áll, szégyenszemre tehetetlenül egy szép lány magára vont pillantása előtt. De nem volt ereje mégsem elkapni a szemét és kimenni a teremből, amit most tennie kellene egy olyan vén szamárnak, aki túl van már az élet első nagy rácsodálkozásán. Csak állt, szemét le nem véve a lányról és látta, hogy annak magára vont figyelme ott repdes a szempilláin, szemének tiszta, hűvös sugara vissza-visszatér hozzá. Hálás volt a kislány szép pillantásáért, gyönyörködő szeme egyre követte a táncosa karján forgó, törékeny, nyúlánk alakot.

Ahogy vége volt a táncnak és helyére kísérték, már ott volt egy másik fiú, hogy elkérje az újabb fordulóra. Ebben a pillanatban a lány önkéntelen mozdulattal hátratekintett és egy pillantást vetett rá. Bátortalan kérdés volt ez a tekintet, egy neki ajánlott tánc tétova ígérete. Nem volt azonban idő a habozásra, mielőtt nagyapám bármit tehetett volna, a lány már újra ott táncolt a sokaságban. Nem volt ereje tovább ottmaradni, nehéz szívvel, szomorúan ment ki a teremből. Égett benne a szégyen, mert tudta, a becsületét mentette meg az a fürge fiatalember, aki elvitte a lányt, mert neki nem lett volna bátorsága felkérni. És ebben az volt a borzasztó, hogy nem a visszautasítástól félt, nem a természetes emberi kockázatvállalás tartotta vissza, hogy megtegye ezt a lépést. Egy tisztátlan belső érzés kötötte meg, egy csúf gyávaság, hogy nevetségessé teszi, kétes gyanúra váltja a város szemében róla kialakult képet egy csinos kis fruska miatt. Hogy mit gondolnak róla, ha látják, hogy vén fejjel egy kislánytól akar valamit. Dőreség volt azt hinni, hogy a róla kialakult vélemény ellenére ő még lehet az aki. Íme, nem lehet. Ez a torz forma rárakódott, megkövesedett rajta, mint rovarokon a kitinpáncél, a lényévé vált és nem szabadulhat tőle. Most, mint egy csúf bogár, úgy araszol múltja kényszerpályáján.

görgess!            mi ez?           könyv >