Közben Nagyváradon úgy alakultak az események, hogy Ilona házassága egyre kevésbé lett hátrányos Ratkay József számára. Homonnai Miklós segédlelkészből előre lépett, ő lett a város legnagyobb református templomának lelkipásztora és ez a társadalmi rang sógora szemében igen előnyös megítélést kapott. Kezdte magát tartani ehhez és Ilonával való hűvös kapcsolatát igyekezett enyhíteni. Ilona jó szívvel fogadta a közeledést és örült, hogy a bátyja elindult azon az úton, hogy a gondoskodását elfogadja. Ez a gondoskodás az asszony számára mindenekelőtt Gizike problémáját vetette fel. Bántotta a lelkiismeret, hogy olyan régen látta a gyermeket, nem volt mentség a szemében, hogy József ellenséges magatartása oly sokáig távol tartotta tőle, az sem, hogy közben el volt foglalva saját családjával, három fia született neki is. Most végre szeretett volna unokahúgáról ő is gondoskodni, de nagyon tapintatosan kezdett hozzá. Ismerte a bátyját, nem bízta rá a dolgok intézését, nem akarta, hogy ajtóstól rontson be a gyermek életébe. Levélben fordult a nagyszülőkhöz és illő tisztelettel kérte, hogy meglátogathassa Gizikét. A Kátai házaspár a levél hangneme által megtisztelve érezte magát, de lelkükben feltámadt a gyanú és az aggodalom, hogy Homonnainé akar valamit a gyermekkel. Mégis, szorongásaik közepette is tudták a tisztes magatartás parancsát, nem tagadhatták meg a nagytiszteletű asszony kérését és szertartásos tisztelettel meghívták magukhoz. Amikor Ilona meglátta Gizikét, látta a gyermek szemében, egész magatartásán az idegenekkel szembeni nyíltságot és bizalmat, finom érzékeivel azonnal tudta, hogy a kislány jó helyen van, boldog és nem szenved semmiben hiányt.

A nagyszülők eleinte elfogódottan viselkedtek, bizalmatlanok voltak, de megadták neki társadalmi rangjának szemükben is kijáró tiszteletét. Ilona ismerte ezt a világot, a pusztai parasztember életét, ebben nőtt fel, otthon volt benne és vérével mindig hozzá tartozott. Nem kellett hát keresnie a megfelelő magatartás módját, természetes volt és Kátaiék kezdtek felengedni. Nem kérdezgette őket, magáról beszélt nekik, a családjáról, apró örömeiről és nehézségeiről, hagyta, hogy ők is társuljanak a bizalom légköréhez és kialakuljon közöttük a kölcsönösség szelleme. Nem volt nehéz, mert ő tényleg jól érezte magát ebben a házban, a gyermekkorába talált vissza benne és ezt Kátaiék is megérezték. Három boldog napot töltött közöttük, otthonosan mozgott a gazdaságban, az állatok között, élvezte anyja főztjének régi jó ízeit. Eljátszott Gizikével, de közben finoman éreztette vele kapcsolatban a nagyszülők elsőbbségét, mert a szívében megsejtette, hogy ez a gond aggasztja őket. Nem erőltette rájuk a közvetlenséget, természetesnek vette és hagyta, hogy nagytiszteletű asszonynak szólítsák és magában meghatódott, amikor a harmadik nap Kátainétól meghallotta először öntudatlanul kiejtett nevét: „Ilonka”. Búcsúzáskor megígérte, hogy újra eljön és elhozza két nagyobb fiát. Amikor kifordult vele portájukról a szép, fogatos kocsi, ami az állomásra vitte Biharkeresztesre, Kátaiék megkönnyebbülten és jó szívvel néztek utána.

Ilonának egyébként tényleg tervei voltak Gizikével. Kötelességének érezte, hogy ő is hozzájáruljon a neveléséhez, hozzászoktassa a gyermeket a városi társadalomban való jártasságra, egy olyan műveltség megszerzésére, amely alkalmassá teszi őt arra, hogy megfeleljen neki. Ugyanakkor tudta, hogy ez csak a nagyszülők megnyerésén keresztül történhet úgy, hogy Gizike természetesnek fogadja el, ne okozzon benne semmilyen törést. Amellett tényleg megkedvelte Kátaiékat, látta odaadó szeretetüket és tudta, hogy a pusztai parasztember világa milyen kemény magatartási normákhoz igazodik, tudta, hogy az élethez szükséges alapértékek tiszteletét a gyermek sehol, semmilyen nagyhírű intézetben nem sajátíthatja el különbül, mint itt. Ő maga is ebből a világból került el Debrecenbe, ebben edződött meg annyira, hogy könnyen elviselte a Dóczi intézet rigolyáit és az iskola csak finomította, érzékenyebbé tette azt a szilárd erkölcsi értékrendet, a miheztartás rendszerét, amelynek alapjai már készek voltak benne. Ugyanakkor ismerte a bátyját és tudta, hogy a gyermekkel kapcsolatban még kemény megütközésekre számíthat, de nem akarta, hogy ezek a konfliktusok a kislányon és a nagyszülőkön éreztessék hatásukat, nem akarta, hogy Gizike biztonságos, védett világa az ő beavatkozása miatt sérüljön. Finom érzékkel és nagy diplomáciával úgy intézte a dolgokat, hogy egyrészt kézben tartotta a bátyját, másrészt elmélyítette kapcsolatát a Kátai családdal és lehetőleg egymástól függetlenül tette a két dolgot.

A fiaival sűrűn meglátogatta Gizike nagyszüleit, a gyerekek nagyon szerettek náluk lenni és hosszabb időre is otthagyta őket nyaranként. Kátainéval az idők folyamán bizalmas, meleg, szinte anya-gyermeki kapcsolatba került és már ők is örömmel elengedték Váradra a kislányt. Amikor eljött az ideje, természetesnek vették és belátták, hogy jobb, ha Gizike Váradon folytatja tanulmányait. Nagyon nagy áldozat volt ez részükről és sűrűn megjelentek élelemmel megrakodva Homonnaiéknál, hogy lássák a gyermeket, hogy ne szenvedjenek a nagytiszteletű úrék semmiben hiányt. Gizike megszerette a nagynénjét és a nagybátyját, hamar beilleszkedett egy számára eddig ismeretlen életrendbe. Nagyon sokat hallotta nagymamától, hogy ő Ilonka nénitől és Miklós bácsitól mennyi jót tanul, tisztelete és csodálta őket, de unokatestvérei fiúk voltak és bizony sokszor magányosnak érezte magát közöttük, vágyott haza a bojti pusztára. Az iskolában megkapta azt a megelőlegezett bizalmat és megkülönböztetett bánásmódot, ami a nagytiszteletű úr unokahúgának, szinte fogadott lányának kijárt és nem volt nehéz benne megtalálnia a helyét.

Ilonka néni úgy bánt vele, mint saját lányával. Ez azt jelentette, hogy szerette, de nem kényeztette nagyon, megkövetelte tőle mindazt, amit egykor az ő anyja megkövetelt. Hagyott időt és szabadságot neki a játékra, a barátnőkre, de nem hagyta tétlenül ülni. Megvoltak a feladatai, nagynénje mellett csakúgy, mint otthon a pusztán, soha nem tanulta meg, mi az unalom. Nem volt nehéz alkalmazkodni Ilonka nénihez, alapvetően olyan volt, mint nagymama, csak életmódja volt más. De saját körülményei között ugyanolyan egyszerű szorgalmas, mindenre figyelő, mindenkinek gondját viselő, derék asszony volt, mint egy pusztai parasztasszony, mint bármelyik jóravaló, egyszerű városi hölgy. Nem tett különbséget emberi magatartás szempontjából a társadalmi ranglétrán senkivel szemben sem, mindenkivel egyformán beszélt, noha szavakban megadta kinek-kinek a kijáró címet. Kedves volt, de nem behízelgő, el tudta magát fogadtatni, de nem kínálkozott fel senkinek, éppúgy, mint nagyapa vagy nagymama. Miklós bácsi is ilyen volt, de ő abban haladta meg nagyapát, hogy nem tekintette őt gyermeknek, felnőtt módra, egyenrangú félként lehetett vele beszélgetni, figyelt rá és megfontolta a legapróbb problémáit is, mielőtt tanácsolt valamit. És mindig csak tanácsolt, nem kérte számon a végrehajtást, nem neheztelt, ha más utakat próbált, nem kért magyarázatot semmire. De ha szüksége volt rá, mindig megtalálta, mindig örült neki és Gizike sokszor kereste a társaságát, ha másért nem, csak azért, hogy hallja a szavát.

görgess!            mi ez?           könyv >