1953 tavaszán Erzsi első áldozó lett. Erre az alkalomra engem is meghívott. Eleinte nem akartam elmenni, de nagymama a lelkemre beszélt. Egyetértett azzal, hogy a szertartásra nem kívánok elmenni - nincs is ott semmi keresnivalóm - mondta, de Csernyék nagyon tisztességes, dolgos emberek, nem sérthetem meg őket azzal, hogy visszautasítom a meghívást. Végül elhatároztam, hogy elmegyek megnézni őket és viszek Erzsinek virágot.

Május felé járt, gyönyörű idő volt. Az ünnepségen mindent virággal díszítettek, a templomajtót körben fehér virágfüzér ékesítette. Nagyon látványos volt a menet, ahogy kivonultak a parókiáról, át a templomkertbe. A fiúk ünneplőben, a lányok kis menyasszonynak öltözve, fehér ruhában, fehér harisnyában, fejükön fátyol és fehér rózsakoszorú. Mindenki bámulta, mustrálgatta őket. Büszkén és öntudatosan viselkedtek, engem is teljesen meghatott, hogy milyen szépek. Azt mégis elképzelhetetlennek tartottam, hogy én egyszer ilyen ruhát felvegyek.

Nekem mindig nagyon tetszett másokon a szép ruha, a szépség látványa elragadtatott, sőt, nagy szégyenemre még néha el is érzékenyített, de és magam fel nem vettem volna. Nem éreztem magam se szépnek, se csúnyának, nem törődtem ezzel, de ha én így felöltöztem volna, úgy éreztem, nem a ruha, hanem a tetszeni vágyás igyekezete lett volna feltűnő rajtam és én ezt szégyelltem. Nem érdekelt, hogy milyen ruha van rajtam, még az az igazán diszkrét elegancia is feszélyezett, amit a vasárnapi templomhoz kívántak meg tőlem otthon. Ilyen fátylakban, virágokban nevetségesnek éreztem volna magam. Csodáltam őket azért, mert nekik semmi okuk nem lehetett szégyenkezésre. Átadtam Erzsinek a virágot, de mindjárt ott is hagytam. Körülvette őt a család, együtt ünnepeltek, fölöslegesnek éreztem magam. Idegenül tébláboltam, már éppen haza akartam menni, amikor odajött hozzám Irénke néni, Irén édesanyja. Jól ismertek engem, mert a szüleimmel jó viszonyban voltak, sokszor megfordultak nálunk. Mégsem ismertem a gyerekeiket, messze laktak tőlünk, különben is a szüleim barátai voltak, a felnőttek ügyébe nem avatkoztam.

Nem szerettem az összejáró családokat, ahol a gyerekek a felnőttek kapcsolatai nyomában keresték a barátaikat. Engem ilyesmire nem lehetett volna rávenni. Most mégis nagyon jól esett az ismerős érdeklődés. Irénke néni látta, ahogy ott félszegen szerencsétlenkedek, odajött, megpuszilt és mondta, hogy a lánya is áldozó, menjek oda hozzájuk. Akkor láttam először Irént. Lehet, hogy láttam már őt előtte is a szüleivel, de akkor néztem meg először.

Kreol bőre volt és sötétbarna haja, hatalmas, fényes zöld szemét nagy fekete pillák keretezték, jól mutatott rajta a sok fehérség. Kecsesen mozgott, mint egy kis tündér és folyton nevetett. A szeme még akkor is nevetett, ha komoly volt. Huncut volt az arca, mint egy kis manónak és minden mozdulatában vibrált az életöröm. Elbűvölő volt és lefegyverző, nekem még életemben olyan szimpatikus nem volt senki, mint ő. Pedig a helyzet nem volt egyenrangú, ő fehér fátyolba volt öltözve, én meg csak nézőközönsége voltam, mégsem okozott ez semmi feszültséget köztünk. Egész lényével felém fordult, arcának és mozdulatainak ezerféle mulatságos mimikája egyből operetté ironizálta a helyzetet, ami megkülönböztetett minket. Kibújt a légkörben lebegő áhítat alól, nem olyan volt, mint egy első áldozó, hanem mint egy tavasztündér és varázsmanó egyszerre.

Azért volt olyan természetes ott a habkönnyű organzában, fehér rózsabimbókkal a homlokán, mert nemcsak úgy nézett ki, mint a tavasz csínytevő tündére, hanem ő valóban az is volt mindig. Incselkedő tündér, jótéti boszorkány. Nem sokat beszéltünk akkor. Nem volt sem idő, sem mód, nem is ismertük egymást. Mindjárt beállt a pap mögé csoportosuló menetbe és elindultak a templomba. Nekem már nem akarózott hazamenni, gondoltam, megvárom őket. Édesapjával és a bátyjával várakoztunk a templom előtt. Jenő bácsi, Irén édesapja református volt, a vegyes házasságok szokása szerint fia is, így ők nem vettek részt a szertartáson. Sokáig elhúzódott az ünnepség, engem meg vártak haza ebédre, nem tudtam ott maradni a végéig. Jenő bácsi küldött haza azzal, hogy még találkozhatok eleget Irénnel, menjek el hozzájuk néha. A meghívásnak nagyon örültem és hazamentem.

görgess!    mi ez?    könyv >