1952-ben kerültem iskolába. Akkor kellett volna először szembetalálnom magamat a történelem borzalmas valóságával, és ha nem a városszéli Hegedűs iskolába kerülök, most azt kellene írnom, hogy itt egyszer és mindenkorra véget ért az aranykor. A sors nagy ajándéka, hogy kaptam még három év haladékot, és ez alatt az idő alatt normális iskolába járhattam. A Hegedűs iskola egy régi tanítóról kapta a nevét. No, nem hivatalos név volt ez, csak amolyan közszájon forgó elnevezés. Ez az iskola mai fogalmak szerint nem is volt iskolának nevezhető. Egy nagy L-alakú sárga ház volt, nagyobb fajta családi ház méretű épület, egyetlen tanteremmel és egy tanítói lakással, kint a periférián, ahol az Arany János utca a Bocskai útnál véget ért, onnan már a város leghosszabb utcája, a Bocskai út is csak falusi utca volt, egyenesen a vasútállomáshoz vitt. Régen a Hegedűs iskola falusi jellegű, osztatlan iskola volt, a gazdálkodó parasztcsaládok gyermekei számára. Nem tudni, milyen körzetesítési politika folytán kerültünk oda elsőben, és azt sem tudom, hogy ez az egyetlen népes osztály miért felejtődött ott három évig. Ma már tudom, ez az irracionális oktatási politika által szervezett fejetlenség nekünk áldást hozott. Népes leányosztályba kerültem, voltunk vagy negyvenen, három évig egyetlen tanítónő oltalma alatt.

Drága, öreg Marika néni özvegyasszony volt, egyedül lakta a tanítói lakást. Magas, erős testalkatú, markáns arcú, tekintélyes asszony, öblös, mély hangja, egész súlyos személyisége betöltötte, belakta, otthonná tette a kicsi, egy osztályteremből álló iskolát. Nem volt semmilyen segítsége. A szülők takarították egymás között elosztott időben a tantermet és az udvar végi illemhelyet. Marika néni minden hajnalban maga fűtött be, amíg volt mivel. Az állami tüzelő karácsonyig, ha eltartott, utána mi vittünk az otthoniból. Tél végén már a családoknak sem volt. Az segített rajtunk, hogy a gazdálkodó emberek egész télen át a tanyai csűrökből szánon, vagy szekéren szállították be a városba fűteni a tengeri csutkát. Nagyon sok elhullott az úton és az egész osztály úgy ment reggel iskolába, hogy összeszedtük az elhullott szárakat útközben. Egész télen át így gyűjtöttük a tüzelőt magunknak. Néha egy-egy gazda vagy valamelyik szülő megszánt minket és beborított az udvarra egy szekérderéknyit. Napközben már mi fűtöttük a nagy vaskályhát, mindig aggódva lestük, mennyi tüzelő van.

Marika néni nem tartott szabályos órákat. Azzal foglalkoztunk, amiről ő úgy ítélte meg, hogy foglalkozni kell. Az írás, olvasás, számolás közben sokszor olvasott nekünk mesét. Három év alatt végigolvasta az egész Benedek Elek gyűjteményt, a Grimm meséket, később Andersent és az Ezeregy éjszakát. Ajándék volt a meseolvasás, csak úgy nyertük el, ha kiérdemeltük. Mindent megtettünk érte. Amikor végre Marika néni előhozta a nagy, régi mesekönyveket, ott sürögtünk körülötte, még a széket is megfújtuk, mielőtt leült. Ahogy mély, erőteljes hangján elkezdett olvasni, néma csend lett, angyal szállt le közénk, áhítat lebegett felettünk. A mese nem egyszerűen képzeletgazdag, fantasztikus történet, hanem varázslat az emberen. Ez leírt formájában soha nem derül ki, csak akkor, ha életre kel. Ha negyven éhes fül hallgatja és egy bölcs, öregasszony meséli.

Ezek a percek voltak azok, amikor hirtelen nagyon közel kerültünk egymáshoz, a látható világon és az értelmen túl, érintetlen magasság valóságában. Marika néni minden napból egy órát ünneppé tett nekünk. Iskolai mindennapjainkba beleolvadtak az ő életének mindennapi gondjai, háztartásának ügyes-bajos dolgai, kívül rekedt a vad, otromba és acsarkodó világ a központi iskolák jótékony távolságában. Tempósan tanulgattuk a betűket, skandáltuk a szorzótáblát. Marika néni ott járkált közöttünk, néha, a kórusban szótagoló olvasás közben megkérdezte: „Tőtöttetek vizet a kacsáknak?”

Egyszer, egyetlen egyszer hozta szóba a politikát. Nem tudom, hogy kötelező volt-e mondani, vagy úgy gondolta, hogy jó hír közlését az ember nem bízza másra, minden esetre 1953 márciusában egy reggel bejött a tanterembe, mielőtt leültünk volna elkezdte mondókáját, hogy nagy veszteség érte a világot, meghalt Sztálin elvtárs. Az arcán látszott, hogy a feje nem fáj a nagy veszteség miatt. Ez után minden átmenet nélkül odafordult hozzám, hogy nem tudom-e véletlenül, ki lesz az utódja? Persze, hogy tudtam, ő is tudta, hogy tudom, apám minden hajnalban meghallgatta a híreket a Szabad Európán. Mondtam rögtön, hogy Malenkov. Ezzel el is intéztük a témát.

Tanítási módszere hagyományos, tekintélyt tartó volt. Nem pajtáskodott senkivel, mindenkit teljes nevén szólított, őt csak tanító néninek lehetett hívni. Sokat korholt és szűkszavúan dicsért. Nem sokat kellett fegyelmeznie, elég volt, ha megeresztette a hangját, mindjárt megszeppent csend lett. Egyszerű volt, keresetlen. Távolságtartó, de nem kimért, nem követelt lehetetlent, de azon belül igényes volt. Elvárta, hogy tisztán és rendesen járjunk iskolába, a füzetekre, könyvekre kényes volt, a legkisebb hiányosságért nagyon lehordott minket, de soha senkit nem szégyenített meg. Nem szerette az érzelmi kitárulkozást, szeretetét cselekedeteivel fejezte ki. Gondoskodó volt, de nem anyáskodott, ha szünetben átjött az iskolaudvarra saját kertjéből, a kiskapun át, mi otthagytuk a játékot és köréje gyűltünk. Jó volt a közelében lenni.

Abban az időben a vallás szigorúan tilos volt. Egy héten egyszer Lajos bácsi, a tiszteletes úr kijött hittan órát tartani, de az volt a rendelkezés, hogy a hittan órát csak a tanítás befejezése után egy órával lehetett elkezdeni. Lajos bácsi Marika néni sógora volt, nővérének a férje. Mindig ott volt a tanítási idő végén, ott ebédelt Marika néninél, mi addig az udvaron játszottunk. Amikor megebédeltek, kezdődött a hittan. Az év legszebb időszaka advent utolsó hete volt. Ilyenkor Marika néni nem tartott rendes órákat, be kellett vinni a babánkat, tűt, cérnát, hulladék ruhaanyagot és új ruhát varrtunk a babának, aztán pedig ajándékokat készítettünk. Megkövetelte, hogy rendesen bánjunk a tűvel, cérnával megtanuljunk varrni. Az osztályban nem volt olyan csend, mint tanítás alatt, kellemes, kötetlen, csendes beszélgetés duruzsoló hangja töltötte be a termet. Marika néni ott járt-kelt köztünk, ellenőrizte a munkánkat és segített. Egész magatartásában volt egy árnyalatnyi kis különbség, ami az ünnepnek szólt. Ilyenkor olvasta a legtöbb mesét. Hiába nem volt szabad szót ejteni a karácsonyról, így talán még nagyobb volt a várakozás.

A rendkívüli iskolai napok családiassága és melegsége előkészítette nekünk az ünnepet, megszentelte a várakozást. Most tudom csak, milyen kockázatot vállalt értünk abban az időben. Mindez a mi számunkra természetes volt. Az otthoni lét folytatása és kiszélesedése volt az iskola, a mindennapi élet megszervezésének legnagyszerűbb találmánya egy kitágult közösségben. Nem az iskolai munka, nem a tanulás érdekelt engem akkoriban, hanem a gyerekek, az új kapcsolatok.

görgess!   mi ez?    könyv >