Ez a bál nem hasonlított semmilyen eseményhez, amin eddig Gizike részt vett. Az elegáns váradi megyebáloknak nyomába sem került, a falusi báloknál ünnepélyesebb és feszesebb volt. A megnyitó és pohárköszöntő után a polgármester bemutatta a vendégeket a bál közönségének közöttük Ratkay Józsefet is, mint Bihar megye egyik választókerületének függetlenségi képviselőjelöltjét és lányát. A táncmulatság a központi nagy teremben zajlott, az előcsarnokból jobbra és balra nyíló helyiségekben folyt a férfiak klubélete, az itóka melletti beszélgetés. Az asszonyok a táncterem bejáratánál külön egy bokorban üldögéltek, látótávolságon belül a táncolókhoz. Miután bemutatták Gizikét közelebbről is néhány családnak, apja elvonult a férfiakkal külön megbeszélésekre együttes mulatozásra. Ő egyedül maradt az ismeretlen hölgyek és fiatal lányok társaságában és egyszerre rádöbbent, hogy eddig ismeretlen, kényes helyzetbe került.

A váradi bálokon mindig sok ismerős volt, akivel ilyenkor szóba lehetett elegyedni, a falusi bálon kiemelt díszvendégek voltak, apja ott csak reprezentált, nem volt beszélni valója, nem hagyta magára. Minden helyzetben előre ismert szerep volt, amiben már megszokottan mozgott. Azáltal, hogy apja külön vonult és őt senki nem ismert, így most nem volt sem díszvendég, sem a társaság tagja, a közönség egyenrangú vendége lett, de senki nem volt, akivel szót váltson. Tudta, hogy egy ilyen alkalommal nincs nagyobb illetlenség, mint unatkozni, hálásan fogadott hát minden neki szóló, illendő kérdést, minden hozzá közeledőt. Ez volt életében az első bál, amikor nem volt előre megszabott feladata, szabad volt, magára utalva magáért kellett helytállni, mint bármelyik lánynak, és ez az új helyzet a kezdeti nehézségek múltával egyre érdekesebb lett. Nem volt ismeretlen a légkör, kellemesen egyesítette a paraszti világ otthonosságát azzal a megadott móddal, amelyben ez a város önmagát becsülte.

A hosszú copfos kis csitri lányok úgy voltak öltözve, láthatóan a legjobb ruhájukban, mint vasárnap a templomban. Többnyire sötétkék szalagokkal szegélyezett világosabb kék ruhában voltak, majdnem egyformán, mintha egyetlen intézet vasárnap délutáni teáján lettek volna. Bár semmilyen báli fényt nem mutatott ez az elegancia, divatjamúlt is volt kissé, mégsem nyújtott kellemetlen látványt. Gizike váradi szalonokban készült, ottani fogalmak szerint igazán egyszerű ruhájában kirívónak érezte magát, de hamarosan megnyugodva jött rá, hogy társnőit ez egyáltalán nem zavarja. Szoboszló külön divatot követett, fogalma sem volt másról, meg sem tudta ítélni - különösen saját hátrányára nem – a világi ízlést. Itt nem volt jelen az az egymást felmérő rivalizálás, ami a váradi szalonokat jellemezte, és amit Gizike nem szeretett és igyekezett kimaradni belőle. Itt a hagyományosan elfogadott öltözékben volt mindenki, ebből nem ítéltek meg senkit és az ő fogalmaik szerint természetes volt, hogy idegenből jött lány más ruhát visel.

Mindenkit a bál izgalma ragadott magával, az a vágy, hogy az óhajtott személy felkérje táncolni. Gizikével mindenki figyelmes volt, a lányokat kísérő anyák tapintatosan gondoskodtak róla, hogy legyen táncosa. Egészen feloldódott ebben a légkörben, először fordult meg olyan bálon, ahol nem apja, vagy nagybátyja után ítélték meg, ahol egy volt a többi táncra váró lány között. Olyan volt ez, mint azok az intézeti bálok lehettek, amelyről Ilonka néni annyit mesélt, és amire ő úgy vágyott. Bár megérezte, hogy táncosait jóindulatú asszonyi figyelmességek kormányozzák hozzá, de egy-két fiatalember már azért kérte fel. mert megtetszett. Gizike egészen felpezsdült ezen és játékosan évődött velük, próbálgatta varázsának hatását. Azzá vált végre, ami mindig kellett volna, hogy legyen, az első bál izgalmában lobogó, tizennyolc éves kislánnyá.

görgess!            mi ez?           könyv >