Ha családom eredetét nevem után keresem régi okmányokban, anyakönyvekben és adólajstromokban, nem jutok sokra. Egy évszázadon három, négy generáció vonul át, minden generáció két családból ered, ez százhúsz-százötven éves távlatban harminckét családot jelent. A hajdú városok negyedik évszázaduk végén járnak az időben, ami azt jelenti, hogy egy ember őse számszerűen is egy egész város. Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a hajdú városok közössége tradicionális következetességgel rendkívül zárt világ volt egészen a század elejéig. E zártság oka a kiegyezésig a deklarált alkotmányos kiváltságok rendszerében keresendő, amelyet a kiegyezés után is megtartott és tovább éltetett. És bár Trianon után egyre kevésbé tudta elkerülni a népesség mozgásának hullámait, tradícióiban még ma is őrzi elkülönültségét.

A város nem szívesen fogadott be idegen családokat, ha befogadtak valakit, abban sem volt sok köszönet. Csak évtizedek múlva ismerték el helyi illetőségét és tisztségekre még akkor sem választották meg. Ha nem volt legalább egy szoboszlói családtagja, akkor élete végéig „jöttment” maradt. Kívülről házasodni természetesen nem volt tilos, de ez a kiváltság a gyakorlatban inkább csak a férfiakat illette meg. A férfi neve fémjelezte a családot, házastársát elfogadták és gyermekei otthoninak számítottak. Ha egy nő hozott idegen helyről férjet, a helybeliek azt is elfogadták, de az a férfi, aki elég bátor volt egy ilyen vállalkozáshoz, még ha hibátlanul beilleszkedett is, nap, mint nap szembetalálta magát a megkülönböztetés akaratlan, finom kis jeleivel. Gyermekei bemutatkozását apró magyarázat kísérte ilyenféleképpen, „Hogy hívnak, fiam? Horváth? Milyen Horváth? Tudod, Cseke Erzsike fia.” Néhány tucat családnév volt elterjedt a városban, aminek alapján mindenki tudta, kit hogyan tiszteljen. Ezzel együtt is ritka dolognak számított, ha valaki más helységből házasodott, az pedig sokáig végképp elképzelhetetlen, hogy ne református családból választott volna párt magának bárki, aki református volt Szoboszlón. Ebben a kérdésben még szigorúbban ítélt a közvélemény.

Persze ezek csak általános szabályok és kivételek mindig voltak. Az a tény, hogy valaki helyi vagy idegen, református, vagy más vallású, csupán esélybeli előnyt, vagy hátrányt jelentett, és egy ember megítélésében mindig személyiségének hitelessége és súlya volt a döntő végső soron. Például szolgál erre Irén családja, ahol Irénke néni és nagymama rendkívül népszerű emberek voltak, annak ellenére, hogy sem szoboszlóinak, sem reformátusnak nem mondhatták magukat. Mégis sokat javított helyzetükön az a körülmény, hogy Jenő bácsinak jó csengésű neve volt a városban, bár a végső szót mégsem ez mondta ki. Valami rejtélyes és kiismerhetetlen áramlat hatott a közvéleményben, aminek alapján pontosan érzékelhető volt, amikor egy „másodrendű” polgár szabad jelzést kapott és szinte egyik pillanatról a másikra áttörte a tartózkodás oly sokáig szívósan kitartó, finom hártyáját. Az emberek természetes érdeklődése és befogadási vágya megkönnyebbülten szabadult fel ilyenkor a közvélemény terhei alól, a tartózkodás az ellentétébe fordul és a befogadott személy egy jó darabig az érdeklődés középpontjába került. Amennyiben kellően érdekes és figyelemre méltó volt, ha akarta, meg tudta tartani sokáig kiváltságos helyzetét. De egy árnyalatnyi megkülönböztetett megbecsülés mindenképpen végigkísérte, mert az itteni ember tudta igazán, hogy Szoboszló milyen áron adja a honosítást.

Persze, volt, aki nem törekedett erre, nem érdekelte a kívülállás és mert ennek apró jeleit nem éreztette bántóan a város társadalma, leélhette nyugodtan így is az életét. Az ilyen magatartást nem becsülték sokra, ennél csak az volt taszítóbb, ha valaki kézzel-lábbal törekedett, mindent megtett azért, hogy megfeleljen. Ilyenkor nagyon hamar megszületett a sommás ítélet: „Nem a futónak, sem az akarónak…”

görgess!            mi ez?           könyv >